Aki egy kicsit is ismeri a munkásságomat, biztosan hallotta vagy olvasta tőlem, hogy többek között azért kezdtem el a meditatív technikákkal foglalkozni, és ezek hatásaival az agyműködésre, mert a tréneri pályám elején, szinte azonnal feltűnt, hogy minden új kompetencia, amelyet a résztvevők megtanulnak, csak békeidőben működik. Amint jön egy stresszes helyzet, szinte nyomtalanul eltűnnek a tanult dolgok és helyette elemi erővel törnek föl az ösztönszerű reakciók, néha úgy, hogy még az is meglepődik, aki ezt csinálja. Hát még a környezete…
Hogy van az, hogy inkább vagyunk reagálógépek, mint békés, derűs lények, akik alapvetően jól érzik magukat a bőrükben, szeretnek mások társaságában lenni és fontos nekik, hogy ezt a derűt meg is legyenek képesek teremteni? Már hallom is a választ: én ilyen vagyok valójában, de a környezetem, a sok munka, a világhelyzet, a háború, stb. stb. Merthogy ebben a környezetben, amelyben élünk, egyszerűen ezt nem lehet megvalósítani!
Viktor Frankl, az osztrák orvos és pszichiáter, aki 3 éven át (!) volt koncentrációs táborban, és közvetlen hozzátartozója közül szinte mindenkit, közöttük a várandós feleségét is elvesztette, a fogság évei alatt, a sok szenvedés hatására vagy inkább ellenére jött rá arra, hogy ha az ember mindent elveszít, akkor nem marad más, csak a belső szabadsága. A belső szabadság arra vonatkozóan, hogy hogyan reagál a külső eseményekre. „Inger és válasz között van némi tér. Ebben a térben található a szabadságunk és a hatalmunk, amivel megválaszthatjuk a reakciónkat. A válaszunkban rejlik a fejlődésünk és a boldogságunk. VF”
Ha lehet így megfogalmazni, ez a „némi tér” lett az elkötelezett kutatásom területe, és bár tényleg elég kicsi, de a jelentősége annál nagyobb. És most nézzük meg, hogy konfliktushelyzetben hogyan aktiváljuk ezt a kis teret, és miért érdemes még bármilyen reakció előtt pár lélegzetvétellel lelassítani magunkat és képzeletben kilépni egy olyan térbe, ahol tisztába kerülünk a saját érzelmeinkkel, a kivetített képeinkkel és nem utolsósorban higgadt fejjel vissza tudunk kapcsolódni a céljainkhoz és ahhoz a tiszta szándékunkhoz, hogy 1. mit akarunk ezzel a helyzettel kezdeni, 2. hogyan hatunk a környezetünkre és azokra, akik érintettek a konfliktusban.
Éld bele magad az ő helyzetébe! – hangzik sokszor a valóban jó tanács, mert amikor valakivel konfliktusba kerülünk, képtelenek vagyunk empátiával fordulni felé. Pedig hamarabb konszenzusra jutnánk, ha a düh, félelem, megbántottság mögött meglátnánk az embert is, aki lehet, hogy éppen hasonló érzelmek hatása alatt áll, csak nem tudja magát kifejezni.
Aztán próbálkozunk. Tényleg, minden erővel… De csak nem jön össze. Próbáljuk így és úgy is, de előbb-utóbb csak kibuggyan belőlünk a sértett, megbántott, akár bosszúra éhes énünk, lehet akár egonak is nevezni, aki leginkább azt szeretné, ha a másik fél megbűnhődne. Látjuk ugyan a másik felet, de leginkább azt, amit mi magunk vetítünk ki rá, és ami nem ő teljesen, csak a valóságnak egy szelete, ami a mi nézőpontunkból most számunkra a legelőnyösebb. Már most szólok: ez a perspektíva kevés esélyt fog adni a valódi feloldásra és a megállapodásra.
És akkor hogyan csináljuk másképp?
William Ury, a ma is praktizáló egyik legelismertebb mediátor egy régi történetében így mesél erről Thomas Hübl-nek (https://pointofrelationpodcast.com/podcast/practicing-spaciousness-and-empathy-for-conflict-mediation-with-william-ury/#episode-video):
„Különösen emlékszem egy találkozóra, amely jól illusztrálja azt a kérdést, amit Thomas feltettél, hogy bele tudjuk-e élni magunkat valaki más helyzetébe. Venezuelában dolgoztam akkor és az elnök, Chavez szerette a találkozókat estére időzíteni, már este 9 óra volt. Türelmesen vártunk, már 10, 11 óra lett. Végül éjfélkor, 3 óra elteltével beengedtek minket az elnökhöz. És ahelyett, hogy egyedül találtuk volna, az egész kabinet ott volt mögötte. Így ez egy nagyon nyilvános környezet. Közelebb húzta magához a széket, és azt kérdezte: „Szóval, Ury, mondd csak, mit gondolsz, hogy mennek a dolgok a venezuelai konfliktussal? Én pedig, ahogy ránéztem, úgy gondoltam, hogy adok egyfajta pozitív keretet neki. És azt mondtam: „Nos, elnök úr, beszéltem néhány miniszterével. Beszéltem néhány ellenzéki vezetővel, és úgy vélem, van némi előrelépés.” Ez óriási hiba volt, mert amint meghallotta az előrelépés szót, kifakadt és iszonyú dühös lett. Egészen közel hajolt az arcomba, nagyon, nagyon közel és elkezdett kiabálni velem, és azt mondta: „Maga egy idióta! Tudja, azok az árulók, azok az ellenzéki árulók, abszolút árulók, és maga bedőlt nekik, maga naiv és…” – folytatta, és folytatta.
Az egész kabinet előtt történt mindez, teljesen beégetett. Tudod, abban a pillanatban aligha voltam abban a helyzetben, hogy az ő helyébe képzeljem magam. (Put myself into his shoes – ezért használom itt ezt az analógiát) Az első dolog, amire szükségem volt, hogy kimenjek a saját erkélyemre (Go to the balcony – W. Ury saját terminológiája), hogy megtaláljam a nyugalom és a perspektíva helyét magamban, mert abban a pillanatban úgy éreztem, hogy nekiállok védekezni, hogy nem vagyok bolond. Mert kezdtem kínosan érezni magam mindenki előtt. Aztán arra is gondoltam, hogy már egy éve dolgozom ebben az országban, és ez a sok munka most veszendőbe megy. Ott álltam leforrázva és azt gondoltam, hogy itt a vége. De aztán kijutottam a saját erkélyemre, és volt egy nagyon egyszerű technikám, amit egy ecuadori barátom mondott egyszer: „William, amikor nehéz helyzetben vagy, csípd meg a tenyered”. Erre én: „Ember, miért csípném meg a tenyeremet?” Erre ő: „Hát, mert ez pillanatnyi fájdalmat okoz, és éberen tart.” És ott eszembe jutott, hogy megcsípjem a tenyeremet, és ettől egy kicsit éberebb lettem. Képes voltam egy belső tágasságot teremteni, amelyben megfigyelhettem a saját érzéseimet, a saját fájdalmaimat. És onnantól kezdve már tudtam figyelni a játékra. Olyan volt, mintha erkélyen lennél, ott a színpad, a színészek játszanák a darabot. Én vagyok az egyik színész, Chávez elnök a másik, és a kabinet. Vannak más színészek is, és nézheted a darabot. És én ezt megtehettem.
Egy pillanatra megnézhettem a darabot, és aztán az erkély szemszögéből feltehettem a mindent eldöntő kérdést: Mit akarok, hogy történjen? Mi a célom? Mit akarok elérni? Mert amikor reaktív vagy, akkor teljesen elveszíted az érzéked, hogy hová tartasz. Mert csak reaktív vagy. Nem vagy proaktív. És így képes voltam feltenni magamnak a kérdést: nos, lehet, hogy úgy érzed, hogy vitába szállsz Chávez elnökkel és megvéded magad, de miért vagy itt? A békéért vagyok itt. Azért vagyok itt, hogy megnyugtassam a helyzetet. Tényleg a célodat szolgálja, ha vitába szállsz a venezuelai elnökkel?
Az igazság az, hogy egy olyan ember volt, aki 7 órán át tudott beszédet tartani. Ha vitába keveredtem volna vele, könnyedén hajnalig is el tudtunk volna beszélgetni. Így azt gondoltam, hogy igen, oké. Elharaptam a nyelvem. Hallgattam magamra. Nem nyomtam el az érzelmeimet. Hallgattam az érzelmeimre, mert azok nagyon fontos jelek. De csak hallgattam őt. Mivel hallgattam magamra, vissza tudtam kapcsolódni magamhoz és onnan képes voltam meghallgatni őt. A meghallgatás a legfontosabb módja annak, hogy elkezdjünk hidat építeni a másikhoz, különösen egy konfliktushelyzetben. Onnan vagyunk képesek rá kapcsolódni. Megtaláltam azt a kapcsolódási pontot, amiről beszélsz. Csak hallgattam őt, és ő folytatta és folytatta. Talán 30, 40 percig beszélt. Bólogattam a fejem, és próbáltam rájönni, hogy mi folyik benne. Ez egy színdarab? Egy show-t csinál a közönsége előtt? Tényleg dühös? Mi folyik itt? Tudod, csak kíváncsi voltam. A félelem helyett kíváncsisággal voltam a helyzetben. És én figyelmesen hallgattam őt. Az erkélyről figyeltem.
Egy ponton kezdett kifogyni a gőzből, mert nem adtam neki semmit, amire reagálhatott volna. Észrevettem, hogy a vállai kissé megereszkednek. Fontos a testbeszéd. Aztán hallottam, hogy kissé fáradt hangon azt mondja: „Szóval, Ury. Mit kellene tennem?” Tudod, van egy ciklus, amin az emberek keresztülmennek, ami a düh, majd a düh után jön a szomorúság. És ő keresztülment ezen a cikluson. Ekkor kérdezte: „Mit kellene tennem?” Ez volt az emberi elme megnyílásának halk hangja. Ez olyan volt, mintha ott egy repedés lenne. Oké, rendben. Most engem kérdez. Azt akartam megtudni az egyéni konfrontálódásomon túl, ami miatt az erkélyre mentem, hogy lássam, át tudunk-e menni a kollektív helyzetbe. Szerepem szerint egy harmadik szemlélő voltam, az egész oldalára álltam. És az volt a célom, hogy emlékeztessem rá, mi lesz a venezuelai gyerekek jövőjével? Ez itt és most, ebben a konfliktushelyzetben nagyon is fontos volt.
Azt tanultam ebből a történetből, hogy az egyik legnagyobb erőnk az, hogy nem reagálunk. Az, hogy az erkélyre megyünk. Az, hogy meghallgatjuk magunkat, ami előfeltétele annak, hogy képesek legyünk meghallgatni a másikat. Előfeltételként beleéljük magunkat a saját heylzetünkbe (putting ourselves into our own shoes), majd beleéljük magunkat a másikéba, és aztán megpróbáljuk ugyanezt kollektíven. Például, hogy az egész ország hogyan tudná-e ugyanazt a dinamikát megvalósítani? Számomra ez a kulcs.”