Örömmel tapasztalom, hogy egyre bátrabban beszélünk a gyermekkorban elszenvedett sérüléseinkről, sőt a transzgenerációs traumák is kezdenek teret nyerni a köztudatban. A saját tanulmányaim és tapasztalataim alapján biztos vagyok benne, hogy a sérüléseinkre nem szabad életreszóló megbélyegzésként tekinteni, sőt! Mindannyian átélünk fájdalmas pillanatokat gyermekkorunkban, mivel – sajnos – a szüleink és a környezetünk is traumatizál. DE ezekre az akkori intelligenciánknak megfelelően válaszolunk, így azok inkább erősségeink, mint gyengeségeink. Thomas Hübl – a traumagyógyítás nemzetközi szakértője – „childhood hero”-nak nevez mindenkit, és azt ajánlja, hogy így nézzünk magunkra és másokra is ezután.
Még mielőtt bárki felszisszenne, hogy ez mekkora blődség, azt szögezzük le, hogy a trauma hatásai semmiképpen sem pozitívak, és jó lenne, ha egy generáció traumamentesen tudna felnőni, de a megküzdési stratégiáinkra lehet úgy tekinteni, mint erősségekre. Egy saját példa: évekkel ezelőtt egy felsővezető ügyfelem már nagyon nem jól érezte magát a munkahelyén, réges-rég váltania kellett volna, nyűglődés volt neki, a cégnek, és a csapatának. A beszélgetéseink alapján kiderült, hogy gyermekkorában komoly fizikai abúzusnak volt kitéve, és mint legnagyobb gyermek, testvéreit megvédve ő állt elsőnek az apja elé. Nagyon komoly pillanatok ezek, amikor ilyen történetek elhangoznak a board-roomban, mély tisztelettel és alázattal kell közelíteni hozzá. Az még fontosabb, hogy csak annyit és úgy avatkozzunk be, amellyel segíteni tudunk, hogy képes legyen ránézni a saját helyzetére és megtörténjen a szemléletváltás. Annyit mondtam csak neki: „Azt tudod, hogy itt mindenkinek van már személyi igazolványa…”
Ez az egy mondat úgy hatott rá, mintha varázspálcával ütöttem volna meg. Magát kezdte elemezni: „szóval, most már nem nekem kell mindenkit megvédenem, úgy kell tekintenem a kollégákra, mint akik képesek magukért felelni. És az OK, hogy ezek után csak magammal foglalkozom?”
Nincs mindig nekem sem ilyen szerencsém, de most úgy álltak a csillagok, hogy kaptunk segítséget 😊
A fenti történetből is látszik, hogy a gyerekkori „erősség” egy felnőttkori helyzetben azért válhat „gyengeséggé”, mert „vészhelyzetben” nem vagyunk képesek másképp reagálni. Egy változás a bizonytalanság érzésével jár, amelyre hajlamosak vagyunk ösztönösen reagálni. Ahogy mondani szoktam, a saját ötévesünk átveszi a kormányt és onnantól fogva ő vezet. Mi meg csak pislogunk, hogy már megint mi történik és miért érezzük magunkat rosszul. A gyerekkori megküzdéseink akkor nagyon is kellettek, de felnőttként érdemes felülvizsgálni, hiszen nem mindig vezetnek jó megoldáshoz… Adhatunk magunknak engedélyt a már nem működő dolgokat elengedni, a rossz helyzeteket otthagyni és bátran elindulni egy olyan úton, ami könnyebb, sokkal könnyebb, mint amelyeket megszoktunk.
Azért lesz sokkal könnyebb az új út, mert tudatosítjuk a határainkat, a háttérbe szorított vágyaink – amelyekről kénytelenek voltunk lemondani a túlélés érdekében- előtérbe kerülnek, bátran merünk új dolgokat felvállalni, amelyek, ha mégsem jönnek össze, majd váltunk, hiszen csak tapasztalás van és nincsenek kudarcok. Nyitottabbá és kíváncsibbá válunk saját magunk és a világ megismerésére. Ezt a folyamatot Joseph Campbell Ezerarcú hős c. könyvében írja részletesen le, amelyet Advent idején szívesen idézek.
Az Ezerarcú hős 12 lépését a következő cikkben írom le részletesen, itt néhány kérdéssel szeretnék segíteni a magunkba mélyedésben, mivel az adventi időszak különösen alkalmas arra, hogy legalább hetente egyszer teremtsünk magunknak egy csendes órát, amelyben megkérdezzük magunktól, hogy
- Ez a különös év a nehézségei mellett rámutatott-e olyan vágyainkra, amelyet eddig elhessegettünk magunktól?
- Megjelentek a vágyak, de visszautasítottuk őket? Milyen indokok jelentek meg az elménkben? – ezek a régi sémák, amelyeket legtöbbször a fent említett 5 éves mondja!
- Hagytuk, hogy mások eltérítsenek minket? – séma, séma!
- Megjelentek-e az életünkben olyanok, akiktől feltétlen bátorítást kaptunk, akár így is ’Gyerünk, ne add fel, ez a te utad!’
- Megtettük-e a félelmetes első lépést, és még ha nem is ment annyira jól, fel tudtunk-e állni belőle?
- Megváltozott-e a környezetünk? Ha kifejezetten kétpólusúvá vált, akkor haladunk a végső megpróbáltatás felé, úgyhogy kezdjünk el gyorsan tanulni ☺
- Túl vagyunk-e a nehezén? Ez a legnehezebb rész ilyenkor minden recseg-ropog, villámlik és mennydörög, kétségbeesetten próbálunk valamibe kapaszkodni és az irányítást magunkhoz ragadni. Van egy rossz hírem: NEM fog menni. Jobb, ha átadjuk magunkat a folyamatnak, nagyon figyelünk, hogy éppen miben vagyunk benne és az új tudással felvértezve csak a következő lépéssel foglalkozunk. A vihar el fog vonulni és kisüt a nap.
- Érezzük-e a változást? Kapunk-e olyan visszajelzést, ami ebben megerősít minket?
- Tudunk-e újra, nyitott szívvel a régi társunkra, munkánkra, környezetünkre nézni, megtalálni az új helyünket és támogatni őket is a fejlődésben? Tudjuk-e már, hogy ’mi dolgunk ebben a világban?’
Kívánok mindenkinek őszinte, szeretetteli befelé fordulást Advent idejére!