Tegnap délután részt vettem a Dr. Máté Gábor – a gyógyulás útjai rendezvényen, amelyen rajta kívül Al Ghaoui Hesna, Dr. Hárdi Lilla és Dr. Buda László is előadott. Már maga a cím is reménykeltő volt, hiszen a traumákról ma már tényleg sok mindent lehet hallani, olvasni, de arról, hogy ebből hogyan jövünk ki és hogyan válunk teljesebb emberré, még keveset.
Az elmúlt nyolc évben Dr. Thomas Hübl tanítványaként nagyon sok mindent megtanultam és meg is tapasztaltam a traumák típusairól, a poszttraumás viselkedésmintákról, de ami ennél még fontosabb, a traumák integrálásáról és a poszttraumás fejlődésről. Amit itt is kihangosítanék, hogy a trauma gyógyítása és integrációja egy komplex folyamat, a gyógyulásnak csak egy része a „történt események kibeszélése”, ezen túlmenően helyre kell állítani a testhez való egészséges kapcsolódást, meg kell tanulni újra „érezni”, sőt, az érzelmeink teljes spektrumával barátságot kell kötni. Mindezt azért fontos megtenni, mert az elnyomott érzelmek tudnak reaktívakká tenni minket, amíg nem tudjuk, hogy pl. az irigység tesz minket ítélkezővé, addig úton-útfélen kritizálni fogunk mindenkit. Érzelmeink tudatosításáról és azok üzeneteinek megfejtéséről Dr. Máté Gábor és Dr. Buda László is sokat beszélt, illetve az ezzel kéz a kézben járó testtudatosságról is. Az érzelmeinket gondolatok hívják elő, de érezni csak a testben tudunk, ezért is fontos, hogy kilépjünk az elménkből és visszakerüljünk a testünkbe. Ehhez minden olyan mozgásforma tökéletes, amely a tudatosságra épül, de nekem a legtöbbet a taoista megközelítésű meditációk segítettek. Érdekes módon, amikor elkezdünk ezzel foglalkozni, a test nagyon hálás lesz, mintha csak azt mondaná: végre! Nem annyira bonyolult ez: kell egy kis csend és a tiszta szándék, hogy most kapcsolódunk a testünkkel, és elkezdünk először a nagy ízületeinkre hangolódni. Ezzel a „ráhangolódással” nagyon megszenvedtem először, főleg, hogy mindezt angolul tanultam és fogalmam sem volt, hogy hogyan is csinálják a „tuning in-t”. De már megvan a technikája 😊 Először beleérzek a területbe – ezt is a szándék megfogalmazásával -, utána belelátok, amihez elképzelem, hogy egy kis lámpa van a homlokomon, és ezt a fényt odairányítom. Nekem először az anatómiai atlasz képei jöttek elő a memóriámból (jó kislány 😊), ezt szelíden el kell engedni és utána visszakapcsolódva az eredeti szándékhoz megvárni az első valódi képet. Ezzel utána már lehet dolgozni, kinagyítani, még apróbb részletekre rálátni. Persze, mindezt játékosan, megengedve magunknak a hibázás lehetőségét, mert nem az a cél, hogy innentől kezdve ne kelljen MR-re járni, hanem az, hogy fejlesszük a beleérző képességünket.
Agykutató nem volt a meghívottak között, de érdemes lenne a legközelebbire meghívni, már csak azért is, mert a meditáció hatását egyértelműen igazolják a neurobiológiai kutatások. Dr. Srini Pillay az egyik előadásában arról beszél, hogy kifejezetten káros az áldozatokkal folyamatosan ismételtetni a traumatikus eseményeket, mert ez az agy számára olyan, mintha egy szöget kalapálnának az érzelmi központba. Azt javasolja, hogy ha ez mégiscsak elengedhetetlen, akkor mindig ott kell lennie a gyógyításnak is, ami az érzelmi feloldás és a megküzdési módok tudatosítása. Nagyon messze vagyunk még ettől…
Al Ghaoui Hesna a nyitó előadásában a poszttraumás fejlődésről beszélt részletesen, konkrétan bemutatva az általános jellemzőket, amelyek közül kiemelném az áldozattudatiság hiányát. Ez az egyik kulcs, hiszen, ha folyamatosan a traumás események által definiáljuk magunkat, akkor egyrészt a múltban élünk, másrészt nem vesszük észre, hogy mennyit fejlődtünk akár annak a hatására is, hogy nagyon súlyos dolgok történtek velünk. Szóba került az is, hogy általában, amikor megtörténnek velünk az események, akkor nincs idő és tér arra, hogy feldolgozzuk a traumákat, ezért jönnek elő a PTSD (poszt-traumás stressz szindróma) tünetek, akár évek múlva. Szerintem fel sem tudjuk fogni, hogy az ukrán háborúnak milyen következményei lesznek…
Kiemelnék egy szösszenetet Dr. Máté előadásából, ami valószínűleg sokaknak fel sem tűnt, de egy apró és intő jel arra, hogy sokszor maguk a terapeuták (a legjobb szándék mellett!) húznak vissza minket az áldozattudatiságba. Mindezt a tisztelet megőrzése mellett mondom, hiszen valóban nagyra tartom őt és elvitathatatlan érdemei vannak, hogy ma ilyen őszintén és nyíltan tudunk a traumákról beszélni. Csak azért láttam erre erre rá, mert egyrészt kívülállóként könnyebb, és mert coach vagyok, elkötelezett growth mindsettel (ez magyarra fordítva növekedésorientált szemléletmódot jelent, azaz, hogy olyan szemléletmóddal éljünk, melyben a fókusz a fejlődésen, a tanuláson, új kihívások keresésén és a hibákból való okuláson van), és kifinomult érzékkel arra, hogy mindenben az erősségeket keressem, amire támaszkodhat a kliens. A rövid történetben Dr. Máté beszélgetett egy férfival, aki beszámolt róla, hogy gyerekkorában elhanyagolták:
- És kivel tudta ezt megbeszélni?
- A feleségemmel.
- És akkor?
- Senkivel.
Az előadó lekicsinylően legyintett, hogy „na, ugye, mondtam, ott a trauma, ennyi”. Ebben egyrészt igaza van, a férfi gyermekkorában sérülést szenvedett, de az, hogy a feleségével képes ilyen bizalmas és fájdalmas információkat megosztani, az számomra azt jelenti, hogy hatalmasat lépett előre! A hasonló sérülésekkel bírók válhatnak érzelmileg megközelíthetetlenné, bezárkózóvá, de a férfi ezt, úgy tűnik, saját erőből meghaladta. Fantasztikus teljesítmény! Miért olyan nehéz elhinni, hogy a biztonságos tér és környezet már önmagában gyógyító hatású? Még akár akkor sem hisszük el ezt, ha abban általában egyetért mindenki, hogy a szakmai tudás mellett a jelenlétnek hatalmas ereje van a gyógyításban. A jelenlét nem csak egy senkisemtudjahogymitjelentdehasználja bűvszó, hanem az, hogy ott vagyok és folyamatosan figyelek, kifelé és befelé, a belső monológomat elhallgattatom, hogy ne legyek más, csak egy üres tér, ahol a csodák meg tudnak születni. Milyen más egy olyan gyógyító térben lenni, ahol az erősségeink tudatosítása a cél, vagy egy olyanban, ahol újra és újra konfrontálódunk azzal, hogy selejtesek vagyunk? A traumát szenvedettek alapvetően szégyent éreznek és azt, hogy velük valami baj van.
Édesanyám mindig azt mondta, hogy „ha velem történt valami, akkor megkeményítettem magam és mentem tovább”. El lehet képzelni, hogy ez az erős asszony, aki tényleg szinte mindent kibírt, mennyire volt érzelmileg elérhető, mennyire tudta megadni a gyerekeinek azt a feltétlen szeretetet, amit csak egy anya tud. Az az érzés, hogy „elég vagyok”, vagy „úgy vagyok jó, ahogy vagyok” és „nem kell tennem semmit, hogy szeressenek, mert a lényem már eleve szeretetre méltó”, az az anyai törődésből jön. A jó hír, hogy a gyógyulással képessé válunk saját magunk legjobb anyjává válni, meg tudjuk tanulni, hogyan értékeljük és szeressük magunkat, és meg tudjuk tanulni az öngondoskodást. Itt is az a kulcs, hogy belássuk, a múlt elmúlt, és onnantól kezdve senki más, csak mi vagyunk felelősek azért, hogy milyen lesz az életünk.
Bennem nagyon erős volt évekig ez a „megkeményítem magamat és megyek tovább” női rész, főleg, hogy apai oldalról is megörököltem Árvácska fel nem dolgozott traumáit (YAY 😊), és nem is olyan régen jutottam el oda, hogy most már nincs mese, kapcsolódni kell ezzel a résszel is. Olyan mély fájdalom és hangtalan sírás tartozott ehhez, amely teljesen biztos, hogy túlment a saját felmenőim fájdalmán, mintha évezredes női ki nem mondott, meg nem élt harag, düh és gyász szakadt volna fel. A végső feloldáshoz szakemberhez fordultam. Fontos, hogy tudjuk, meddig tartanak a határaink és merjünk segítséget kérni. A jó hír, hogy az így keletkezett űrt olyan erős életöröm, vidámság és gyermeki kíváncsiság töltötte be, hogy most ebben lubickolok.
Ez egyáltalán nem egyedi, ez a gyógyulás valódi útja, hiszen amikor lefojtjuk a haragot és a gyászt, az életöröm és játékosság is elvész vele. De tudatosítani kell magunkban, hogy ez nem szűnik meg teljesen! Sohasem vész el, csak egyre messzebbre kerülünk tőle azáltal, hogy a fel nem dolgozott traumáinkat próbáljuk meg takargatni. A fel nem dolgozott traumák egy hamis személyiséget adnak ki, teljesen elvágva a valódi, mély kapcsolódásra képes, együttérző lényünktől. Ezért is tartom vakvágánynak, hogy most nagy divatja van a narcisztikusságnak, vagy régebben a borderline-nak. Ha valamit nem tudunk kezelni, sokkal könnyebb egy címkét aggatni rá, és a.) szenvedni tőle b.) otthagyni, és máshol majd újból belebotlani, és újra szenvedni tőle. Ha valaki tényleg meggyógyult, már nem megy bele ezekbe a játszmákba, felismeri azokat, és képes a határait meghúzni. Narcisztikus ember csak addig van, amíg nekünk is szükségünk van rá, amint felnövünk, és nem reagálunk rá, nem adunk neki energiát, neki is változnia kell.
Szinte minden előadó beszélt a NEM-et mondás fontosságáról, akár a betegségek megelőzésében, sőt, a gyógyulásban is. Maximálisan egyetértek, sőt, még tovább mennék: nem lesz a gyógyulás tartós, ha a kliens nem tud egészséges környezetbe vagy visszatérni, vagy ilyet kialakítani magának. Ehhez új kompetenciákat kell megtanulni és el kell viselni, ha valakiket el kell engedni. Hatalmas szerepe van a vezetőknek, a médiának, hogy felismerék a felelősségüket abban, hogy milyen környezetet teremtenek. Megbetegítően káros a média kattintásvadász, vészhírekre fókuszáló működése, de ugyanilyen megbetegítő az a vállalati környezet is, amely a profit megszerzésének rendel mindent alá, és figyelmen kívül hagyja, hogy ezt milyen áron érik el. El kell kezdeni trauma-tudatosan élni, hogy ne a traumák által vezérelt, ösztönszerűen viselkedő, reagáló-robotokként éljük le az életünket.
Van egy buddhista mondás: ha a percekért felelősséget vállalunk, akkor az órák felelősséget vállalnak magukért. Amit magunkért megtehetünk a saját gyógyulásunk érdekében, hogy elkezdjük figyelni a gondolatainkat és kilépünk a robot-üzemmódból, tudatosan választjuk meg a mikro-döntéseinket: mire reagálunk, hogyan, milyen energiákat teremtünk magunk körül. Már ez önmagában gyógyító hatással bír, mert átérezzük, hogy képesek vagyunk másként is viselkedni. Egyre erősebbé válhatunk, hogy nekilássunk a mély, gyógyító folyamatoknak is. (Egy tanács: csak olyan gyógyítót válasszunk magunknak, aki rögtön, az első pillanattól kompetens, saját magáért felelősséget vállalni képes személyként lát minket!)
Fontosak az egészséges határok, a nemet mondás képessége és az egészséges viselkedésminták is, ezért indítottuk el Takáts Andrea színésznővel a „Saját hajunknál fogva” projektet is, amelynek vlogjában arról beszélünk, hogy hogyan kell ezt jól csinálni: https://www.youtube.com/watch?v=u4cYtqlGviM.
Sem egyénileg, sem kollektíven nem fogunk tudni fejlődni, ha nem állunk bele a saját sorsunkba, nem engedjük el mindazt, ami már elmúlt, és nem leszünk képesek percről perce, tudatos döntések mentén egy új, élhetőbb, emberibb és örömtelibb környezetet teremteni. Sokat írtam már erről, de valószínűleg fogok is, mert meg kell állítanunk az újra-traumatizálás bénító folyamatát.
- május
Az illusztráció Lucy Campbell The missing piece c. képe, amely a művésznő engedélyével került közlésre.