Lehet-e a spiritualitásba belebetegedni? Lehet, most sokan felkiáltanak, hogy “hajaj, naná”, de az is lehet, hogy legalább ugyanennyien értetlenkednek, hiszen, ha már egyszer elkötelezzük magunkat a spirituális utunk mellett, az csak jót tehet nekünk.
Ha itt most állást foglalnék, és meg is teszem, hiszen nem véletlenül tettem fel a kérdést, a válaszom valahol a kettő között van. Egyrészt igen, nagyon is bele lehet betegedni egy “hamis útba”, és az is érvényes, hogy ha elkötelezzük magunkat egy hiteles út mellett, az a fejlődésünket szolgálja. Ezért kell nagyon okosan, akár fenntartásokkal kezelni a tanításokat.
Mi különbözteti meg a valódi utat a hamistól?
20+ évnyi elkötelezett gyakorlóként, több mester tanítását is mélyen tanulmányozva, van elég alapom arra, hogy ezt megválaszoljam: minden olyan út „igaz”, amelyik abban segít, hogy közelebb vigyen minket a valódi, belső forrásunkhoz. Olyan tanításokkal és gyakorlatokkal, amelyek felkészítenek minket az árnyékainkkal, elakadásainkkal való szembenézésre és ezek integrálására. A „hamis út” ennek pont az ellenkezője: egy torz énkép felépítésére törekszik, elkerülésre buzdít, amikor éppen, hogy benne kellene lenni a nehéz pillanatokban, és ennek előbb-utóbb meglesznek a mentális és a fizikai következményei is.
A mestereim szerint onnan tudjuk, hogy jó úton járunk, hogy egyre inkább belakjuk a saját életünket, szembe tudunk nézni annak nehézségeivel, és ahogy haladunk előre, az árnyékok a felszínre kerülnek, integráljuk és meghaladjuk őket.
Leírni és kimondani könnyű, megvalósítani sokkal nehezebb.
Ez az út arra bátorít, hogy még a legsötétebb vagy fájdalmasabb gondolataid felé is fordulj őszinte kíváncsisággal, próbáld megérteni, honnan erednek és mit üzennek a számodra, a másik azt tanítja, ez nem te vagy, ne foglalkozz velük, lépj túl rajtuk. Pedig, ha elutasítunk magunkban bármit is, akkor hogyan fogadjuk el mások különbözőségeit, ellenkező véleményét, szemléletét? Hogyan tudunk egészségesen kapcsolódni ezek után bárkihez, ha magunk is erős önmegtagadásban élünk? Sokszor magunkra erőltetve egy idealizált képet, amely lehet egy vágyott majdani cél, de az odavezető út kimarad?
Talán annyi elég is a két út közötti összehasonlításból, bízom benne, hogy az olvasó is ezek után meg tudja különböztetni a kettőt egymástól. Inkább arra fordulnék rá, hogy milyen eszközökkel válunk gazdagabbá egy valódi út által:
- képessé válunk arra, hogy a belső feszültségünket meg tudjuk tartani és a robot-pilóta üzemmód helyett, ösztönszerű reakciók helyett helyzetekre, képessé válunk visszakapcsolódni magunkhoz és egy higgadtabb énrészünkből megszólalni,
- meg tudunk barátkozni a belső hangjainkkal: rájövünk arra, hogy a fejünkben sokszor bábeli zűrzavart okozó „hangok” jönnek valahonnan. Sokszor egy-egy családtag, vagy a külvilág elvárásai hangosodnak ki, de igazából nem mi vagyunk;
- képessé válunk ezeknek a belső hangoknak a megszelidítésére, könnyedén váltani tudunk közöttük, és fel tudjuk erősíteni azt, amelyik bátorít, elfogad minket, így kialakul egy szeretetteljesebb belső narratíva;
- visszaállítja a kapcsolatot a testünkkel, mint a valódi belső iránytűnkkel. Ezzel a képességgel születünk, csak a szocializáció hatására egyre inkább a külső elvárásokat követjük;
- megtanulunk gyorsan szemléletet váltani, ellenkező véleményeket mérlegelni, amelynek az alapja a meditáció hatására stabilizálódó idegrendszer;
- kialakul bennünk a mély empátia magunk és mások felé, amelyet nevezhetnénk ön- és mások felé irányuló együttérzésnek.
Hogyan fűzhető fel mindez a kapcsolati egészségünkre?
- ha megtanuljuk az érzelmeinket szabályozni, valószínűleg nem generáljuk a konfliktusokat magunk körül;
- a belső utunkat bejárva felismerjük mások hasonló elakadásait és együttérzően fordulunk feléjük elutasítás helyett;
- egy-egy konfliktus kiélezése helyett akár viccesen is oda tudunk fordulni a partnerünk felé: hány évesek vagyunk most? – tudván, hogy ilyenkor nem két felnőtt, hanem két riadt gyerek vitatkoznak egymással;
- a testünk nagyon hamar jelzi, ha valami nem jó nekünk, de akár azt is, ha valami jó 😊 nem kell megvárnunk, amíg elhatalmasodnak a helyzetek;
- tisztán tudjuk tartani a „kapcsolati terünket”, mert lesz idő és tér arra, hogy minden fontos dolgot azonnal és egymás integritását tiszteletben tartva meg tudjuk beszélni.
Az egészséges kapcsolatainkhoz vezető út a saját magunkhoz való egészséges kapcsolódáson keresztül vezet, és itt hoznám be a kapcsolat helyett a „kapcsolódás” fogalmát, ugyanis ez egy pillanatról-pillanatra történő folyamat. Nem vagyunk mindig képesek arra, hogy mások feszültségét meg tudjuk tartani, sokszor a magunkét sem 😊. Természetesen vannak rosszabb napjaink, ilyenkor „ér” kicsit nyűgösebbnek lenni, de törekedhetünk a transzparenciára, az igényeink kifejezésére és a mások igényeinek meghallgatására, ítélkezés és elutasítás nélkül.
Csak egy kis gyakorlás kell hozzá.
2026 február 5.