Tisztázzunk két dolgot az elején: 1. a tűzön való átkelésnek semmi köze a tűzoltáshoz. Bár a tűzoltói képességeidben is jobb leszel. Valószínűleg. Ne kerüljön rá sor soha!
2. a szívközpontú vezetők nem jóságos nagyszülők, akik frissen sült, gőzölgő süteménnyel járkálnak nap, mint nap az asztalok között, bár tudnak azok is lenni, ha kell. Hogy pontosan milyenek és mitől mások, az remélem, a cikk végére kiderül 🙂
Ha nem a lépten-nyomon hajtogatott tűzoltásra gondolunk, akkor mit jelent itt a „tűz”? Leginkább azt a tisztító, mindent megváltoztató folyamatot, amelyet beavatásnak hívnak különböző népeknél és amelynek a rituális lépései a mi nyugati kultúránkból már rég kihaltak. Sajnos. Pedig milyen jó lenne, ha képesek lennénk olyan eszközökhöz visszanyúlni, amelyek igazából bennünk vannak, csak távol kerültünk tőlük.
Hétről hétre, napról napra szembesülünk olyan helyzetekkel, amelyek kibillentenek minket, szembe kerülünk a félelmeinkkel, az árnyékainkkal, és ilyenkor két dolgot tehetünk: vagy minden erővel azon leszünk, hogy visszaállítsuk a „rendet”, lehetőleg minél hamarabb, vagy megállunk, megtartjuk a feszültséget magunkban, akár még kíváncsisággal is fordulunk felé és feltesszük azokat a kérdéseket, amelyek ugyan kellemetlenek, de azokat megválaszolva egy igazabb út fog előttünk kirajzolódni.
Miért nehéz a második út? Mert a környezetünk kikényszeríti a gyors megoldásokat, a tünetekre reagál, ahelyett, hogy időt szánna a valódi okok felkutatására és a bátor lépésekre. Ez egyáltalán nem trendi. Sőt.
Egy egészségügyi példa: a cukorbetegség és a magas vérnyomás modern világjárvánnyá nőtte ki magát, emberek milliárdjait érinti, és az állami egészségügyi kiadások hatalmas részét emészti fel, a gyógyszeres kezelések miatt. Futószalagon írják fel a gyógyszereket, orvosa válogatja, hogy milyen utánkövetéssel, de szinte semmi idő nem jut arra, hogy alaposan utána kérdezzenek a beteg életmódjának, alvásának, étkezési szokásainak, a stresszel való megküzdésének. Az pedig szinte elképzelhetetlen, hogy ennek alapján motiválják őt a szükséges lépések megtételére, és támogassák a változásban. És ez nem (csak) a gyógyszeripar profitéhségéről szól. Az egészségügyi rendszer tűzoltásra van berendezkedve, még az évszázadok előtti gyakorlatot követve, amikor a fertőzéseket kellett radikálisan és gyorsan megoldani.
Coach a máglyán 🙂
A lányom fogorvos, és én voltam az egyik „diplomamunkája”. Fogalmunk sem volt, hogy mire vállalkoztunk, mindkettőnk türelme, jóérzése és egymás iránti bizalma komoly próbatétel elé állt. Én aggódtam, hogy hibázik, ő pedig nyilván félt az egésztől. Bár a tanárai ott voltak, neki kellett döntenie pillanatról pillanatra. Akkoriban nem nagyon beszélgettünk arról, hogy hogyan vagyunk ebben, csak tudtuk, hogy végig megyünk, és bíztunk a folyamatban, hogy minden rendben lesz.
Az egész sokkal megterhelőbb volt, mint amire számítottam, különösen megviseltek kezelések alatti, kipeckelt szájjal eltöltött órák. A lányom óvatos volt és lassú, ami érthető. Igyekeztem nyugodtan viselni, de egyre türelmetlenebbé váltam, és ez rá is hatással volt. Emlékszem, egyszer kifakadt, és szólt a tanárának, hogy elakadt, nem tudja, hogyan tovább. A tanár szinte ráförmedt: Na, ezt nem mutatjuk ki a páciens előtt, még ha fogalmunk sincs, akkor is magabiztosnak látszunk!
Feszültség a köbön
Tyű, ez komoly volt! Mondhatni, az ébredés pillanata. Világossá vált, hogy milyen mérgező dinamikában vagyunk mindannyian, és hogy ez mennyire tönkre teszi azt a folyamatot, amely lehetett volna akár egy gyönyörű átalakulás is. A lányom orvostanhallgatóból vált fogorvossá, tucatnyi év tanulást maga mögött hagyva, végre megmutatja magát a világnak, én a „tiszta” anyaságból kellett kódoltam át magam arra, hogy felnőtt nő lesz belőle, és a tanárok is, elengedve a kezüket, új kollégaként üdvözölhették volna őket.
Hát, mi sem volt ettől messzebb. Mindenki ideges volt, tele frusztrációval, és ahelyett, hogy élveztük volna az átalakulás szépségét, mindannyian szenvedtünk. Nem is kicsit!
Pedig ebben a folyamatban az életünk következő, magasabb szintű szakaszába nőttünk bele, de erről fogalmunk sem volt, csak a nehézségeket láttuk. Elég fájdalmas volt ezt felismerni, főleg, hogy én mivel járultam ehhez hozzá!
Aznap este egy jót beszélgettünk, és megállapodtunk abban, hogy minden nehézség ellenére élvezni fogjuk magunkat, megszabadulunk minden elvárástól, hogy itt most valami fantasztikusat kell produkálni, és akkor is nyíltan beszélünk egymással, amikor félre mennek a dolgok. Sorsfordító volt.
„Tend and befriend” – fordulj az érzéseid felé!
Hogy hogy nem, a kapcsolatunk szintet lépett. Mindig is anya-lánya maradunk egymásnak, de valami más is született. Ez a „fake it till you make it” régi paradigmája helyett – amikor a valódi érzéseinket elnyomjuk és nem mutatjuk ki -, a „tend and befriend” képességéről szól. Ilyenkor az érzéseink elnyomása helyett kíváncsisággal fordulunk feléjük és képesek vagyunk a feszültséggel együtt addig megtartani, amíg meg nem halljuk a hiány vagy fájdalom mögötti igényt, és azt kezeljük. Tudatosan, a gyökérokokat kezelve, nem a felszínes állapotot.
Lelassulás és tudatosság = új képességek a horizonton
A szívközpontú vezetők rendelkeznek ezzel a képességgel: megérzik a káros dinamikákat a csapaton belül, és képesek lelassulni, megvédeni ez által a még nagyobb nyomástól, legtöbbször saját maguktól a szervezetet. Elmondva sem tűnhet egyszerűnek, de csak azért, mert általában nem így működünk, viszont megvalósítható. Az alapja az a belső munka, amellyel kifejlesztjük az érzelmi tudatosságunkat. Ez az első és kihagyhatatlan lépés, amely után képessé válunk a csapatban lévő feszültséget is megtartani.
Amikor egy problémás helyzet áll elő, és bekapcsolnak a saját triggereink, összehúzódunk és összeszűkül a látóterünk is. Sokszor nem látjuk azokat a lehetőségeket, amelyekben ott a komoly transzformáció lehetősége. Ha képesek vagyunk a lelassulásra, és önmagunk érzelmi szabályozására, nem csak jobb és innovatívabb megoldásokkal állunk elő, de közelebb kerülhetünk és új dolgokat tanulhatunk egymásról.
Fogd kézen az árnyékaidat!
A szívközpontú vezetők lelassítanak, amikor érzik a tüzet, nem félnek a saját érzéseiktől, együttérzéssel fordulnak feléjük, ráhangolódnak a helyzetre, és nagyon tudatosan választják meg a következő lépéseiket. Tudják, hogy honnan, melyik személyiségrészükből jönnek a reakciók, és nem engednek teret a még sérült részeiknek, valahogy így:
Ha félnek, vagy sürgető hangokat hallanak, megfogják a belső gyermekük kezét, és azt mondják: Nyugi! Minden a legnagyobb rendben. Tudom, ez MOST ijesztő. De átmegyünk rajta. Lépésről lépésre, apránként. Amikor érezzük a félelmeinket, megállunk és lélegzünk. Így fogjuk csinálni. És a végére erősebbek és boldogabbak leszünk.
Megint ugrunk egy szintet. Már várom.