Hétfőn a Nőnek lenni jó! konferencián, 250, egytől egyig ragyogó és szeretnivaló társammal együtt tényleg megtapasztaltam, hogy ez a cím nem üres frázis, hanem tény. Amikor reggel ráhangolódtam az eseményre, már éreztem, hogy itt valami jó fog történni, de arra nem számítottam, hogy már az első szünet előtt kétszer is elpityeredek a meghatottságtól, utána meg folyamatosan, hol sírok, hol nevetek. ŐSZINTE – ez a legelső szó, ami eszembe jut róla és nem is keresnék tovább. Manapság, amikor a valóságunk egy nagy része filterezett és hamis, vagy éppen mesterséges, nagyítóval kell keresni azokat az embereket, akik nem akarnak ennek megfelelni, hanem mernek a szívükre hallgatni, és vállalják az önazonosságukat, még akkor is, ha ez a nehezebb, kevésbé látványos út. A konferencia témája “A Te döntésed” volt, olyan kérdések mentén, mint hogy merjük-e a sebezhetőségünket megmutatni, amikor komoly támadások kereszttüzébe kerülhetünk, vagy feladni egy csillogó karriert, amikor annak már lejárt az ideje, vagy merünk-e magunknak újabb esélyt adni az újszülöttünk elvesztése után…

Az Álomjövő csapata, Csatos Erikával és párjával, Jánossal közösen különleges érzékenységgel hozta létre ezt a csodát, ami nem túlzás, mert voltam jó pár hasonló rendezvényen, de még nem éltem azt át, amit itt, és bár napokkal az esemény után járunk, ahogy írok róla, megint csak, hol fülig ér a szám, hol libabőrös vagyok. Az biztos, hogy volt rengeteg olyan élmény, amelyre sokáig fogok emlékezni.

A teljesség igénye nélkül, a számomra meghatározó gondolatokat igyekszem csokorba fűzni:

Sohasem gondoltam volna, hogy egy McDonalds-birodalom vezére, Héjja János, végig járja az El Camino-t, és a zarándoklata közben minden lépését jótékonysági célokra ajánlja fel. Útközben már fontolgatja azt a döntést, hogy fiának átadja a stafétabotot, és amikor beér Santiago de Compostelába, akkor kapja meg a fia is a hírt a központtól, hogy bekerült a tehetség programba, ami akárhogy is nézzük, maga az isteni jel. Sok-sok ilyen vezetőt nekünk…

Végh Jankát nem ismertem idáig, mivel nagyon keveset tévézem, de azt tudom, hogy a Z-generáció mennyire komoly mentális problémákkal küzd. Mindezek ellenére üdítő volt hallani, hogy milyen felismerésekre jutott már ilyen fiatalon, 22 évesen, amelyeket, ha belső iránytűként meg tud tartani, hatalmas erőforrásokra tett szert! A „Nem dőlt össze a világ” mantrát javaslom szélesebb körű felhasználásra, bárkinek, aki elakadásban van, és úgy gondolja, hogy innen nincs tovább.

Iglódi Csaba, a Dréher családregény írójának előadásában több minden rezonált, és amit itt kiemelnék, az a „kíváncsiság” lenne. Csaba az egyik legfontosabb vezetői kompetenciaként jelölte ezt meg, amit én is pont így gondolok, és ezen túl, szívem szerint kiterjeszteném mindenkire, aki túl szeretne jutni a félelmein, ebben kell fejlődnie. Minden érzelmünk valahonnan ered, és meg is van a gyökere, ezért sajnos, vagy sem, a félelmeinknek is tere van, és valamikor biztos, hogy jó szolgálatot tettek nekünk. Neurobiológiai szempontból évtizedes, transzgenerációsan több évszázados idegpályák kötnek hozzá, megszabadulni nem tudunk tőlük, de mellé beemelhetjük a kíváncsiságunkat, ha tudatosan megtanulunk arra fókuszálni. Magam is, amikor azt érzem, hogy megakadok valahol, a figyelmemet a kíváncsiság felé terelem és megkérdezem: na, most mit kell ebből megtanulnom, vagy, mit nem látok még, amit, ha felteszem a kíváncsi szemüvegemet, rögtön észreveszek? A jó hír, hogy a kíváncsiság fejleszthető

 

Pál Feri atya „Belső béke viharos időkben” előadásával sziporkázott, ahogy tőle megszoktuk, kevés előadó képes arra, hogy egy perc alatt a könnyes nevetésből a sírós meghatottságba átvigye a közönséget, szerintem biztosan nem a papképzőben tanulta Jó volt hallani tőle, hogy az általánosan jellemző szorongásnak és túlzott reakcióknak mi az oka mentálhigiénés szempontból, és azt is, hogy milyen megoldások erősíthetnek hosszú távon. A vezérelv szerinte, hogy bármit megtehetünk, ami hosszú távon nem rombol minket és nem rombolja a környezetünket sem. Ezt aláírom maximálisan. De milyen esélyeink vannak arra, hogy jó megküzdési stratégiákat válasszunk, ha nincs előttünk jó minta és már annyira elszakadtunk a belső bölcsességünktől, hogy csak a rosszak jutnak az eszünkbe? Az egyik példában mesélt egy értelmiségi nőről, aki az édesanyja potenciális elvesztésének hírére annyira összeomlott, hogy sokkos állapotában magzati pózban bekuckózta magát az ágy alatt, ott volt képes az idegrendszerét megnyugtatni. A végén csak azért jött elő, mert a családi tacsi kikövetelte, hogy távozzon a saját territóriumáról. Talán azért fontos itt az értelmiségi, több-diplomás jelző kiemelése, mert egy tanultabb ember jobban felismerheti, hogy most éppen milyen állapotban van, és tudatosabban tud választani az eszközök közül. Vajon hogyan küzdenek meg azok, akik egyébként is napi szinten egzisztenciális félelemben élnek és szinte semmit sem ismernek az idegrendszerről? Sok még a teendő és a jó hír, hogy Pál Feri szeptemberben indítja a vállalati mentálhigiénés szakember képzését, sok sikert neki!

Az egyik legpozitívabb, mondhatni könnyesre röhögős élményt Dr. Gyuris Márta okozta, a „Kezdjetek el élni!” performanszával. Pedig nagyon komolyan indult, a saját történetével, ahogy szinte mindenki, és őt is a saját összeomlása vezette el oda, hogy gyökeresen megváltoztassa az életét. Többször is megemlítette anyukáját, aki már 82 éves, és neki is voltak világmegváltó ötletei, de mindig úgy gondolta, hogy „már késő”. És most már tényleg késő. Ismerős? Nem szabad hinni a külvilág hitrendszerének, ne az határozzon meg minket, mert akkor tényleg feladjuk magunkat és a szabad életünket. Egy dolgot sajnálok, de nagyon, hogy Márti Szegeden él és ott pezseg a közössége, de mindenképpen meglátogatom egyszer, pezsegjünk közösen!

Szente Mónika és Szilágyi Gábor története talán még a többieknél is meghatóbb volt a számomra, mert nekünk, nőknek talán egyszerűbb a veszteségeinkről nyíltan beszélni, de amikor Gábor elmondta, hogy bizony ő is volt abban a bizonyos pózban és nem tudott felkelni napokig, akkor éreztem meg igazán, hogy „te is ember, én is ember”. Amikor képesek vagyunk az álarcainkat levenni, akkor mind ugyanolyan szeretni vágyó és szeretetet adni képes emberekké válunk. És ez pont elég. A történet vége kifejezetten örömteli, mert Mónika a gyógyulásban nem csak lelkileg állt Gábor mellé, de egy komoly kutatómunkába kezdett, azt keresve, hogy az életmódunk, az étkezésünk hogyan hat a lelkiállapotunkra és ha a mentális támogatás mellett erre is fókuszálunk, akkor az mennyire támogatja a teljes felépülést. Mára a szenvedélyévé vált ez a dolog, így Móni longevity mentorként az egészséges és hosszú élet szószólója és Gábor elindította a Remind magazint, hasonló témában. A longevity megvalósítása nem ördöngösség, de jó tudni hozzá pár dolgot. Amikor Móni azzal zárta, hogy hetente 30-féle zöldséget és gyümölcsöt kell megennünk, szinte egyszerre szisszentünk fel, egyáltalán létezik ennyi? Főleg télen? Szerintem, ha ő mondja, biztosan!

Kende-Hoffher Krisztina „Csakazértis!” záróelőadása koronázta meg az estét, végleg feltéve a pontot az i-re. Én úgy éltem meg, mintha tölcséren keresztül töltötte volna belénk az energiát, a bátorítást, saját történetein keresztül, őszintén felvállalva azt is, hogy bizony nehezen viseli a gúnyos megjegyzéseket, kommenteket. Brené Brown jutott az eszembe, aki ezeket „cheap seat”-nek hívja, olcsó helyeknek a nézőtérről, akik ugyan semmit sem tesznek, de a kényelmes fotelből kritizálnak, sokszor álnéven. Krisztina is behozott egy hasonló esetet, fókuszálva arra a tanulságra, hogy mindenki csak azon a szinten tud visszajelzést adni, ahol ő tart. Talán ez a legemlékezetesebb mondatom tőle, amit elviszek magammal. A Keith Ellis Csodalámpa c. könyvecskéjéből felolvasott idézetet pedig magáért beszél:

„Van valami, amit mindenképpen fejben kell tartanod, akár egy szokásodat, akár a komfortzónádat akarod megváltoztatni; mégpedig az, hogy a változtatás folyamata kényelmetlen. Amikor változtatsz valamin, valószínűleg először valamiféle kényelmetlenséget fogsz érezni. Ez nem annak a jele, hogy valami nincs rendben, ez pont annak a jele, hogy nagyon is rendben van. A kényelmetlenség jelzi számodra, hogy olyasmit csinálsz, amihez eddig nem voltál hozzászokva. Kiterjeszted régi önmagad, egy új és jobb önmagad felé.”

Mit viszek magammal a sok-sok értékes gondolat közül?

  1. Nőnek lenni TÉNYLEG jó! Nem volt ez mindig így, családilag nálunk ez úgy hangzott, hogy „a női sors nehéz”, meg is volt alapozva rendesen, és nekem is évekbe telt, míg végre megengedtem magamnak, hogy könnyebb legyen.
  2. Nem kell egyedül csinálni, sőt, nem is szabad! Egyrészt sokkal nagyobb öröm, és azt a biztonsági hálót, amelyet mi nők, egymásnak tudunk nyújtani, nem lehet mással pótolni.
  3. Nagyon kellenek azok a férfiak, akik társunkként elismerik és támogatják az álmainkat, odaállnak mellénk. Ehhez persze magunkban is hinni kell, hogy képesek vagyunk főszereplővé válni a saját életünkben.
  4. Megerősítést kaptam arra, hogy a minőséget nem lehet mennyiséggel pótolni. A jó dolgokra időt, energiát kell szánni, mert e nélkül nem lesz más, csak egy a sok közül. Erikáék is eddig évente 2x, most már csak egyszer szerveznek hasonló konferenciát, mert ilyen minőségben ez kb. 2 hónapba telik. Ha körülnézünk, minden a több és még több mindenből elvárásáról szól, és nézzük meg, hogy mennyi szemetet hozunk létre, akár digitálisan is, csak azért, mert elhisszük ezt a téves hitrendszert. Mi lenne, ha mernénk megkérdőjelezni?
  5. Merjük magunkat választani, mindig és mindenkor, talán ez a legfontosabb. Ez nem önzőség, semmiképpen sem nárcisztikus személyiségzavar, hanem egészséges önszeretet és önértékelés. Csak ha magunkat választottuk a legtöbb helyzetben, akkor válunk képessé mások határait is elismerni és tiszteletben tartani.

Nőnek lenni jó! konferencia, jövőre veled ugyanott!

(Nőnek lenni jó! konferencia, 2024 április 8, Kecskemét)