Ez most nagyon személyes lesz, és amikor elkezdtem a cikket írni, még magam sem tudtam, hogy ezzel nyitok.
Hónapok óta érzem, hogy valami itt-ott fájdolgál, éget a gyomromban, nem jól alszom, fáradtabb is vagyok, és végre rászántam a dokira magam. Előtte persze alaposan utána néztem, hogy milyen okai lehetnek, és mivel elég sok tünet egy tipikus fertőzésre utalt, ezért nem volt mese. A doki rögtön savlekötőt javasolt, én erősködtem, hogy utaljon be egy spéci vizsgálatra, ami meg is történt. A gyanúm beigazolódott, és örülök neki, mert ha ideje korán kapok olyan gyógyszereket, amelyek csak a tüneteket kezelik, hosszú távon egészen biztosan rosszabbul lennék. Nagyon rosszul… Most írhatnék az egészségügy állapotáról, vagy arról, hogy az egy betegre jutó idő mire elég, de nem teszem. Saját egészségem, saját felelősségem. És nem akartam az egészségügy útvesztőjébe kerülni.
Tudatosság, tudatosság, mindig ide jutok, egyéni és szervezeti szinten is. És most jöjjön, amivel már tényleg bevezetem ezt az írást:
Felsővezetőként egy stratégiai meetinget vezetsz és egészen jól mennek a dolgok, egészen addig, amíg ki nem ejted ezt a szót: változás. A mondat így hangzik: mivel a folyamataink rendben vannak, és alapvetően minden OK, egy-két apró változásra gondoltam csak. Ez a szó azonban úgy hat a többiekre, mintha Pandora szelencéjét nyitottad volna ki. Egyénként, de egyhangúlag kezdenek veled szembeszállni, ki-ki vérmérséklete szerint, és artikulálják, hogy miért nem kérnek többet a változásból.
Azt már megtanultad, hogy ilyenkor jobb nem reagálni, mert csak olaj a tűzre, érdemes kivárni, amíg mindenki kiventilálja az érzelmeit, de ahogy hallgatod őket, egyre rosszabbul érzed magad: Te jó ég, mi történik itt? Lehet, hogy egy puskaporos hordón ültem idáig és csak most gyújtották meg alattam?
Sajnos, ez nagyon valószínű, mert a reakciókból ítélve maradt a csapatban némi elvarratlan szál az előző változások kapcsán és ez most egy olyan tünet, amelynek a gyökerét is meg kell vizsgálni, mielőtt a kezelésébe fognál.
Ismerős a történet?
Akár igen, akár nem, egy kis mélyfúrást mindenképpen megérdemel, mert ahogy szoktuk mondani: az okos más kárán tanul. Elsőként a pszichológiát hívjuk segítségül, hogy megértsük, milyen automatizmusok kergetnek minket csapdákba, másrészt azt is megvizsgáljuk, hogy hogyan lehet őket kivédeni, rövid és hosszú távon, elkerülve a hasonló eseteket.
Nem kell felsővezetőnek lenni ahhoz, hogy naponta akár többször is átéljünk hasonlót, amikor a hallgatóság töredék információk alapján már készen is áll a válaszra, és végig sem hallgatva minket közbevág, főleg, ha ellenkezni akar.
Daniel Kahneman a „Gyors és lassú gondolkodás” c könyvében elérhetőségi torzításnak (availability bias) hívja ezt a helyzetet, ami egy gondolati csapda. Ilyenkor az agyunk a legutolsó, vagy a legkönnyebben hozzáférhető információk alapján rak össze számunkra egy „teljes valóságot vagy igazságot”.
A Nobel-díjas pszichológus és közgazdász a világon először tanulmányozta a gyors és lassú gondolkodás működését, és megállapította, hogy az emberek gyakran annak alapján ítélik meg egy esemény gyakoriságát vagy valószínűségét, hogy milyen könnyen jutnak eszükbe hasonló esetek. Tehát, ha sokat halljuk, hogy a COVID szaglásvesztéssel jár, hajlamosak vagyunk minden hasonló esetet COVID-ként kezelni, pedig, ha utánanézünk a statisztikának, ez egyáltalán nem igaz. Ez is egy tipikus elérhetőségi torzítás.
Mire hajlamosít minket még ez a torzítás? Egyrészt eleve elfogulttá válunk a nemrég szerzett információkkal szemben. Másrészt minél könnyebb felidézni valaminek a következményeit, annál nagyobbnak tartjuk ezeket. Saját magam is fültanúja voltam egy orvosi vizsgálat alkalmával, amikor az orvos igyekezett lecsitítani a betelefonáló beteget, hogy nem kell azonnal hasi CT-t csináltatnia, csak mert egy híres ember a napokban hunyt el hirtelen aorta-elégtelenség miatt. A történetek pedig segítenek a memorizálásban, nem véletlen, hogy a sikeres prezentálók „történetmesélők” is egyben, mert a történetekre jobban emlékezünk, mint a száraz tényekre.
Van-e egyáltalán haszna ennek a torzításnak?
Igen, abszolút! Mivel az agyunk nagyon sok energiával dolgozik, ezért szereti leegyszerűsíteni a dolgokat, és ez a torzítás segít abban, hogy gyorsan döntsünk, amelyre számtalanszor szükségünk van. Ez a gyors gondolkodás segít abban, hogy elkapjuk az utcára kiszaladó gyermeket a grabancánál fogva, vagy először megszagolunk olyan ételeket, amiket még nem ettünk. (érdekes, már megint a szaglásnál járok, ez vajon mit jelenthet? ) Mindkét példából is látszik, hogy ezek különleges, akár még életet mentő helyzetek is lehetnek, ilyenkor nincs idő a hosszabb elemzésre, gyorsan kell dönteni. Még akkor is, ha esetleg lemaradunk életünk legnagyobb kulináris élményéről, de fő a biztonság.
Mi lehet a hátránya?
Kahneman és kutatócsoportja megállapította, hogy a gyors gondolkodás szisztematikus torzításokhoz is vezethet. Ennek oka, hogy a legkönnyebben felidézhető vagy legélénkebb információ általában nem a legpontosabb. Ha ezek alapján döntünk, sokszor nagyobb káoszt okozunk, mint szerettük volna.
Milyen egyéb torzításokkal találkozhatunk? Egy-két példa:
- Túlzott önbizalom torzítása: Ez szerintem ránk, magyarokra nem annyira jellemző, bár érdemes lenne beszélgetni róla. Szerény tapasztalatom szerint ezek mögött általában kisebbrendűségi érzés van, amelyet fölényeskedéssel vagy hárítással leplezünk. Mindenesetre érdemes figyelni a környezetünket és magunkat is.
- Reprezentativitási torzítás: Hajlamosak vagyunk a statisztikai valószínűségeket figyelmen kívül hagyni, és helyette a sztereotípiákra támaszkodni.
- Framing (keretezés) torzítása: Döntéseinket befolyásolja, hogy hogyan vázolnak vagy “kereteznek” egy adott helyzetet nekünk.
Ezek a torzítások mind hozzájárulnak ahhoz, hogy gondolkodásunk és döntéseink gyakran kevésbé racionálisak, mint azt gondolnánk. Sőt! Egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy alapvetően érzelmi lények vagyunk, akik néha tudnak gondolkodni is
A könyv megjelenése óta több évtized telt el és maga a kutatás is 30 éven át tartott, azóta exponenciálisan nőtt a ránk zúduló információ mennyisége, és ahogy fentebb is írtam, az agyunk igyekszik energia-takarékosan működni, mind az információ befogadásával, mind a feldolgozásával kapcsolatban. Szinte törvényszerű, hogy a figyelmünk széttöredezetté vált, az olvasásunk felszínessé, és egyre kevésbé vagyunk képesek a hosszú és elmélyült munkára. Ezek pedig kifejezetten hajlamosítanak a gyors gondolkodás erősítésére és háttérbe szorítják a lassú gondolkodást.
Nagyon is szükségünk van a gyors válaszokra, és az intuitív megérzéseinket sem szabad alábecsülni. Amikor az intuíció fejlesztését tanítom, mindig felhívom a figyelmet arra, hogy validálni, validálni, validálni! Nagyon sokat segít abban, hogy eldöntsük, hogy melyikre hallgassunk később, és hogyan erősítsük ezt magunkban, és melyikek csak torzítások, ezért figyelmen kívül hagyhatjuk őket.
Hogyan fejlesszük a lassú gondolkodást?
Ahogy a neve is mutatja, egyrészt le kell lassulni hozzá, több időt szánni a döntésekre, akár több embert is bevonva. Ezzel nem mondtam semmi újat.
Ám hogyan fejlesszük azt a képességünket, amely ott helyben képes minket lelassítani, és az elérhetőségi torzításaink ellenére legyen időnk megkérdezni magunktól, hogy „biztosan igazam van?”. Így a már előre elkészített, csőre töltött válaszunk helyett meg tudjuk nyitni a figyelő csatornáinkat és készekké válunk az újabb információ befogadására. Ezeket mindenképpen javaslom:
- Önreflexió fejlesztése: mindenkinek receptre írnám fel az esti saját mozizást, na, nem a képernyő előtt, hanem azt, amikor elalvás előtt végig pörgeti a napi történéseket, önmagát kicsit kívülről nézve, kritikusan megvizsgálva, hogy mikor használta a gyors (intuitív, érzelmes) és a lassú, (megfontolt, logikus) gondolkodását. Érdemes azt is megnézni, hogy vajon mi állt a gyors gondolkodás hátterében. Talán már nagyon elegünk volt a mindig akadékoskodó kollégákból? Vagy akár éhesek voltunk és szerettünk volna gyorsan túl lenni a helyzeten? Legközelebb mit csinálnánk másképp?
- Kritikus gondolkodás: Legyünk kritikusabbak, ne dőljünk be az első benyomásnak, hanem használjunk feltáró kérdéseket a helyzet alaposabb megismerésére:
- Mi vezetett ide? Mi a helyzet most?
- Majd legalább 5-ször kérdezzük meg, hogy „Miért?” – de vigyázzunk arra, hogy ez ne a hibáztatás fegyvere legyen!
- Milyen tényeket ismerünk és mikre lenne szükségünk még?
- Mik voltak az első jelek, amikor már látszott, hogy ebből baj lesz?
- Milyen gondolatokkal hessegettük el magunktól a szembenézést?
- Mit kell tennünk ahhoz, legközelebb ne ugyanebbe a csapdába lépjünk?
- Pihenés és stresszkezelés: Gondoskodjunk a megfelelő pihenésről és stresszkezelésről. A fáradtság és a stressz hajlamosít a gyors, kevésbé átgondolt döntésekre.
- Meditáció és kontempláció: napi szinten gondoskodjunk arról, hogy elcsendesedjünk és csak figyeljük a gondolatainkat. Számtalanszor rájöhetünk arra, hogy a belső párbeszédünkben is a torzítások csapdájába esve elhihetünk magunkról olyan történeteket, amelyek egyáltalán nem igazak.
- Ünnepeljük meg az eredményeinket! Alkalmazzuk a kis lépések taktikáját, Én minden reggel a meditációmban megkérdezem magamtól, hogy mi lesz az az 1%, amit ma megteszek, hogy jobbá váljak? A válasz a tiszta csendből mindig pontosan érkezik és ezzel a szándékkal indítom a napomat. Ha minden nap csak 1%-kal válunk jobbakká, akkor az egy évben 37-szeres szorzóval számolhatunk, amit apró erőfeszítésekkel, szinte észrevétlenül és játékosan meg tudunk tenni. Esténként, még ha nem is sikerült mindent megvalósítani, jöhet a vállveregetés
Visszatérve a felsővezető történetéhez
A fentebb megfogalmazott technikák elég jól alkalmazhatóak hosszú és rövid távon is, de ha gyorssegélyre lenne szüksége bárkinek hasonló helyzetben, a következőket javaslom:
- Ne szóljon közbe addig, amíg a többiek ventilálnak, mert ez általában a csőre töltött gyors gondolkodásból fog jönni. Inkább kapcsolódjon vissza a légzéséhez, amellyel már el tudja érni azt, hogy a paraszimpatikus idegrendszert stimulálva képes lenyugtatni magát.
- Adjon visszajelzést, összefoglalót arról, hogy mit hallott, csak tényszerűen, elismerve azt, hogy a többieknek is joguk van a saját valóságukhoz.
- Majd jöhetnek a feltáró „varázs-kérdések”: Mi történt pontosan? Mire lett volna szükségetek? Mire van szükségetek most?
- Tudom, hogy a legnehezebb az állítások és a megoldási javaslatok helyett kérdezni. Nekem talán azért könnyebb egy kicsit, mert napi szinten ezt gyakorlom, de én sem vagyok kivétel
Egy turbó-ringlispílben élünk, ami úgy tűnik, még inkább felgyorsulni látszik, az igazi kihívás, hogy legalább mi magunk ne generáljunk több fölösleges turbulenciát a rossz döntéseinkkel. Szerintem képesek leszünk rá. Csak napi 1%!