Múlt héten szerveztünk egy rögtönzött online „Érzéscunami kibeszélőt” az Online Mosoda, ahol kimossuk a (gondolati) szennyest csoportunkban, a legjobbkor jött sokunknak és bár igyekeztem nem in medias res beleugrani a legnehezebb megélésekbe, elég hamar eljutottunk ezekig:
- Hogyan kezdjük el a beszélgetést azokkal a családtagjainkkal, akik egyáltalán nem örülnek a változásnak?
- Hogyan kezeljük a munkatársaink hasonló érzéseit, akikkel nap, mint nap találkozunk?
- Mit kezdjünk a saját megbántottságainkkal, veszteségeinkkel?
A többi téma közül kiemelném a saját magyarságunk kérdését. Akár itthon, akár külföldön éltük meg ezeket az éveket, nem volt könnyű magyarnak lenni. Sokat járok külföldre és az utóbbi időben éppen, hogy elmormogtam csak, hogy magyar vagyok, de igyekeztem inkább ezt a kérdést elkerülni. Milyen jó, hogy a válaszok általában így hangoztak: “Maguknak van egy gyönyörű országuk, na, de a miniszterelnökük…”
Bennem is csak most tudatosodik ez és válok egyre büszkébbé, ahogy kapom az elismerő üzeneteket a barátaimtól, sőt, sokan kérdezik, hogy mi a recept? És ezt hallom több külföldön élő ismerősömtől, még a lányomtól is, hogy igen, eddig az volt fontos, hogy minél gyorsabban beilleszkedjenek, és most a magyarságuk megélése, a gyökerekhez való kapcsolódás is azzá vált.
Milyen mélyen képesek vagyunk elnyomni magunkban az identitásunk meghatározó részeit, ha úgy érezzük, az veszélyt jelent számunkra… És ez nem jó. Gyökerek nélkül elveszíthetjük a tartásunkat is.
És ahogy végre el kezdjük látni és érezni a saját fájdalmainkat, látjuk-e a másik oldalt? Nagyon könnyű kivetíteni mindezt azokra, akik nem „mi” vagyunk. A megosztottság pedig újabb árkokat nyit és ez igen jó táptalaja minden kizsákmányoló hatalomnak.
Ahogy ezeket a gondolatokat formálgattam magamban, jött szembe Dr. Unoka Zsolt bejegyzése a Facebook-on, nagyon jó elemzése annak, hogy az évtizedes abuzív hatalom milyen sebeket tud ejteni a pszichénkben és milyen hatással jár a durva felébredés. Pár részlet:
„A lelki következmények azonban nem egyformák.
A manipuláció felismerése után az egyik lehetséges reakció a bizalomvesztés. Amikor az ember rádöbben, hogy a korábban abszolútnak, egzisztenciálisnak, sürgetőnek beállított veszélyek a vereség után hirtelen eltűnnek a nyilvános beszédből, akkor megrendülhet a forrás hitelessége. Nemcsak az adott pártban, hanem tágabban a politikai nyelvben is. Aki tegnap még a nemzet megmentőjeként beszélt önmagáról, ma pedig úgy tesz, mintha a tegnapi apokalipszis soha nem is létezett volna, az nem egyszerűen tévedett: aláásta a közös valóság egyik alapját, a szavak komolyan vehetőségét. A szakirodalom ezt a folyamatot a bizalomvesztés és a politikai kiábrándulás egyik fő forrásaként írja le.
A másik tipikus reakció a pszichológiai reaktancia, pszichológiai ellenállás. Ez az a pont, ahol a félelem dühvé alakul. Az ember ráébred arra, hogy nem csupán tájékoztatták, hanem érzelmileg foglyul próbálták ejteni. Hogy a szabadságát nem nyílt paranccsal, hanem katasztrófaígéretek révén korlátozták. Ilyenkor az eredeti szorongást felválthatja a harag, az elfordulás, sőt az ellenkező irányú politikai mozgás. A szakirodalom ezt backlashként, ellenhatásként írja le: a választó kifejezetten eltávolodik attól, aki fenyegetésen keresztül akarta őt megtartani.
De a csalódás nem mindenkinél vezet azonnali szakításhoz. A legerősebb pártkötődésű követők gyakran nem a manipulátort utasítják el, hanem a valóságot racionalizálják újra. Ez nem erkölcsi gyengeség, hanem ismert pszichológiai dinamika. Az emberi én nehezen viseli el azt a felismerést, hogy becsapták, különösen akkor, ha identitásának egy része a megtévesztő közösséghez kötődik. Ilyenkor megjelenhet az önfelmentés, a magyarázatgyártás, a felelősség áthelyezése: „mégis volt veszély, csak most elhárult”, „nem hazudtak, csak túl erősen fogalmaztak”, „valójában az ellenfél miatt nem következett be a katasztrófa”. Ezt motivált következtetésnek és identitásalapú védekezésnek nevezzük. Ez azért fontos, mert megóv attól az intellektuális gőgtől, amely minden becsapott embert automatikusan éber igazságkeresőként képzel el. Nem: sokan inkább még mélyebbre mennek a tagadásban, mert az kevésbé fájdalmas, mint a kijózanodás.
A társadalmi következmények ennél is súlyosabbak lehetnek. A félelemre épülő propaganda rövid távon mozgósíthat, hosszú távon azonban rombolja a közbizalmat, torzítja a közéleti gondolkodást, erősíti a polarizációt, és aláássa magát az igazság fogalmát. Ez a pont különösen lényeges. A közbizalom nem pusztán politikai hangulatkérdés, hanem társadalmi infrastruktúra. Ha szétesik, akkor nemcsak a pártok közti lojalitás sérül, hanem a mindennapi együttéléshez szükséges alapfeltevések is: hogy a nyilvános beszédnek van referenciája, hogy a veszélyről szóló figyelmeztetés nem puszta eszköz, hogy a közélet szereplői legalább részben ugyanabban a valóságban élnek. Amikor ez meginog, az emberek egy része nem felszabadul, hanem cinikussá válik. A cinizmus pedig nem az érettség jele, hanem gyakran a reményvesztett alkalmazkodásé.
Ebben az értelemben a „nagy hazugság” nemcsak a politikai ellenfelek ellen irányul. Megsebzi a saját táborát is. Aki hitt benne, annak nem csupán politikai vereséget kell feldolgoznia, hanem egy kötődési csalódást is. A politikai közösség ugyanis sokak számára nem egyszerűen preferencia, hanem identitás, hovatartozás, biztonság, erkölcsi tájékozódási pont. Ha erről derül ki, hogy a legnagyobb félelmek részben vagy egészben eszközként voltak használva, akkor az élmény rokonságot mutathat a bántalmazó kapcsolatok utáni felismeréssel: nemcsak azt kell belátni, hogy hazudtak nekem, hanem azt is, hogy a félelmeimet használták fel ellenem. Ez szégyent, dühöt, zavart, önvádat és identitáskrízist egyaránt kiválthat. A bántalmazott ember klasszikus kérdése ilyenkor így hangzik: „Hogy nem vettem észre?” A politikailag megvezetett emberé pedig így: „Hogyan hihettem el?” A kettő nem azonos, de a lelki szerkezetük között van rokonság.
Mindez azonban nem jogosít fel a gúnyra. A demokratikus gyógyulás szempontjából végzetes volna, ha a lelepleződés pillanata kollektív megszégyenítéssé válna. A megszégyenítés ugyanis nem segíti az igazság belátását; inkább visszatereli az embert az identitásvédő tagadásba. Ha valóban komolyan vesszük ennek a propagandának a bántalmazásszerű természetét, akkor következetesnek kell lennünk: a megtévesztett követőre nem mint bűnrészes karikatúrára, hanem mint részben sérült, részben felelős, de mindenképp pszichésen befolyásolt személyre kell tekintenünk. Ez nem ment fel senkit a politikai döntései alól, de segít megérteni, miért nem a gúny, hanem a valósághoz való türelmes visszavezetés lehet a társadalmi helyreállítás útja.
A 2026-os választási fordulat után ezért a legfontosabb kérdés talán az, hogy hogyan lehet visszaépíteni a valósághoz fűződő közös viszonyt egy olyan országban, ahol a félelem egy ideig kormányzási technológiává vált. A választási eredmény önmagában nem oldja fel a szorongás nyomait, a bizalmi sérüléseket, a dühöt, a szégyent és a kiábrándulást. A politikai hazugság ugyanis nem a szavazófülkében ér véget. Tovább él az idegrendszerekben, a családi beszélgetésekben, a barátságok repedéseiben, az egymásra vetített gyanakvásban és abban a tanult bizonytalanságban, hogy vajon legközelebb is elhiggyük-e, amit a nyilvánosságban hallunk.” 
Ha úgy érzed, érintett vagy bármilyen formában, a következőket érdemes megfontolni:
- Mielőtt belekezdenél ezekbe a beszélgetésekbe, a saját érzéseiddel kerülj tisztába. Nagyon könnyű lesajnálni, szerencsétlennek, szenvedőnek titulálni a másik oldalt. Ez mélyen belül elutasítást és erkölcsi fölényt jelent, ami nem szerencsés kiindulópont.
- Ha úgy érzed, hogy van benned düh, megvetés, vagy bármilyen hasonló erős érzelem, érdemes ezt először azokkal megosztanod, akik hasonlóan éreznek, de figyeljetek arra, hogy ennek a célja a megosztás és a ventillálás legyen, semmiképpen se egymás uszítása.
- Vezetőként érdemes végig gondolni, hogy mi a legjobb megoldás: először egyénileg elbeszélgetni a leginkább érintettekkel és utána akár közösen egy kibeszélőt tartani, de nagyon óvatosan érintve a témát, a megfelelő érzékenységgel.
- A legrosszabb az, ha nem veszünk róla tudomást, és úgy csinálunk, mintha nem is lenne probléma. De igen, nagyon is az. Mély sebek vannak minden családban és közösségben, és ha eddig nem vettük komolyan, most már tudatosodnia kell, hogy mennyire traumatizált társadalomban élünk és ezt csak közösen tudjuk megoldani. Egy kis felelősség mindenkire fog jutni.
A kép Jacques Louis David, ’A szabin nők’ 1799-es műve. Fáj ránézni, és nemcsak esztétikailag, hanem azért is, amit ábrázol. A képen különböző korú és testalkatú nők próbálnak szétválasztani két egymást öldöklő hadsereget. A történet alapja, hogy a két fél valójában egy család, és a gyerekek, akiket éppen lemészárolni készülnek, a fiaik, unokáik, unokahugaik, lányaik. (Vékony Délia, Facebook)