A vírus- és oltásellenesség az egyik oldalon, az oltakozási láz és nyitási őrület a másikon még kívülről figyelve is közelít az őskáosz felé. A legjobb, amit tehetek hogy benne maradok a saját tengelyemben, nem reagálok semmire, elfogadom a nagyon más véleményeket, és mindeközben csak a belső hangomra figyelek. Ami egyre hangosabban kérdezi: Meddig még? Meddig még?
És persze jön a segítség, mint mindig, ez például tegnap Popper Pétertől, egy kínai taoista mese formájában:
’Három kínai megy az erdőben. Szembe jön velük egy tigris. Az egyik így szól:
– Barátaim, ha az a végzetünk, hogy a tigris fogai között leljük a halálunkat, akkor úgyse tehetünk semmit. – Ez az ember egy fatalista.
A másik ezt mondja:
– Imádkozzunk, hogy a Magas Ég urai mentsenek meg bennünket. – Ez az ember jámbor.
A harmadik pedig sürgette a társait:
– Gyorsan másszunk fel a legközelebbi fára. Ott nem ér el minket a tigris! – Ez az ember igazán szereti az Istent.’
Én azt mondom, ez az ember szereti igazán ’magában is’ az Istent. Mert ha így cselekszik, akkor nem adja magát oda a biztos halálnak, küzd az életéért. Bízik a tudásában, a képességeiben, hogy megtalálja a legjobb megoldást, mind magának, mind a környezetének.
A felismerést tettnek kell követnie, méghozzá gyorsan, mert a tigris a Föld leggyorsabb rövidtávfutója, olyan fát kell találni, amelyik elég magas és erős mind a három emberhez.
Olyan fára van szükség, amelyik kellően magas és erős. Mind. A három. Emberhez.