A fenti cím egy idézet, Jiddu Krishnamurtitól, az indiai filozófustól, aki több mint hatvan éven keresztül utazott a világban, hogy előadásokat tartson, amelyek fő üzenete az volt, hogy kizárólag az hozhatja el a békét a társadalmak számára, ha az egyéni szívekben végbemegy a teljes átalakulás. Hangsúlyozta, hogy nem akar követőket maga mellé. „Valaki mást követni mindig hibás döntés – bárki legyen is az, akit követni akarsz”.
A múlt héten a CEU EMBA (Executive MBA) programjának „Gender, Race and Social Injustice, Difficult Conversations in the Workplace” szemináriumát vezettem, és előtte nagyon sokat gondolkoztam, hogyan lehet ezt a magában is nehéz témát megfogni. Külsős előadóként a résztvevőkről sem volt sok információm, de azt sejtettem, hogy valószínűleg az érintettek közül kerülnek majd ki, és talán lesznek olyanok is, akik a „másik oldalhoz” tartoznak. Hogyan lehet erről úgy beszélni, hogy ne a további polaritást és széttöredezettséget növeljem, hanem, amennyire a forma csak lehetővé teszi, felnyissam a szemeket és főleg (!) a szíveket, hogy elültessem az integráció és a tolerancia valódi magjait.
Az elmúlt években számos olyan szerveződésben vettem részt, amely hasonló céllal alakult, de egyikben sem tapasztaltam azt a szándékot, amely a valódi inkluzivitást tűzte volna a zászlajára. Pedig, ha igazán körbenézünk, mondhatni, csak a polarizáltság biztos: férfiak-nők, fehérek-színesek, heteroszexuálisok-LMBTQ-beliek, ateisták-istenhívők, klímakrízistől szorongók és azt tagadók, orvosok-betegek, a sor szinte végeláthatatlan, a politikai szimpátiáról nem is beszélve. Amikor pedig egy csoportosuláshoz próbál kapcsolódni egy „másik-oldalbeli”, szinte azonnal konfrontálódik azzal az érzéssel, hogy ő a bűnös, valami olyat követett el, amiért szégyenkeznie kellene. Közel egy éve egy baráti társaságban a klímaveszélyről beszélgettünk, és kisvártatva fiatalok jelentek meg az asztalnál, az egyik rögtön nekem szegezte: Te vagy a hibás! Én ugyan nem… Akkor az előző generációk! Szerintem ők sem.
Itt vége is szakadt a tudománynak, onnan már se előre, se hátra. Látta rajtam, hogy nem veszem magamra a szakadt gúnyát, és mint aktivistának, nem sok más eszköze maradt. Igen, ahhoz, hogy az ember ennyire határozottan ki tudjon állni a saját igaza mellett, nagyon sokat kell tudni a társadalmi folyamatokról, az emberi működésről, és nem utolsósorban arról a hatalmas gépezetről, amelynek mindannyian részesei vagyunk. Azt nem állítom, hogy ezt a hatalmas, komplex rendszert képes vagyok átlátni, de rengeteget foglalkoztam azzal, hogy megértsem, mi működteti a felszínen és mi a tudat alatt.
A valódi kíváncsiságom mindig is afelé vitt, hogy megértsem, mi működtet minket, embereket és ennek milyen következményei vannak a társadalomra nézve. Hogyan épül fel az identitásunk, ez milyen hatással van az interakcióinkra, milyen kondicionáltságok alapján mondjuk valamire, hogy „ez a normális”, ez pedig nem? Azért is izgatott annyira ez a téma, mert a karrierem döntő részében nagyon diverz, multinacionális környezetben dolgoztam, és láttam, hogy a különbségek mellett nagyon is hasonlóak vagyunk. Mindannyiunkban van valamiféle büszkeség a saját gyökereink, csoportunkhoz való kapcsolódás okán, és – tetszik, nem tetszik – valamiféle felsőbbrendűségi érzés a tőlünk eltérő csoportokkal szemben. Hogy persze mennyire adunk teret a felsőbbrendűségből eredő reakcióinknak, az már a tudatosság szintjétől függ. A fejlődés szintjei így néznek ki:
- fogalmam sincs, hogy a tudatalatti kondicionáltságom rabja vagyok – a társ-facilitátor szociológus prezentációjában egy nemzetközi felmérés eredményei alapján a magyar társadalom zöme nem ismeri el, hogy a rasszizmus itthon problémát jelentene. Annyira a rendszer működtet minket, hogy nem vesszük észre, hogy milyen mértékű manipuláció áldozatai vagyunk minden oldalon. Ez a legveszélyesebb állapot, ilyenkor tud elharapózni a gyűlöletbeszéd, amelynek egyenes következménye sokszor a fizikai erőszak.
- észreveszem, hogy én is szenvedője vagyok a helyzetnek – általában saját élmény alapján, pl orvos-beteg kapcsolatban, életkor, nő-férfi megkülönböztetés miatt. Ilyenkor jövök rá, hogy amit eddig „normálisnak” hittem, az nagyon távol van tőle. Pl. „normálisnak tartottam”, hogy az orvos latinul mondja el az asszisztensnek, hogy mi a diagnózis, és én nem értem; vagy egy vizsgálatnál úgy kezelnek, mint egy tárgyat. Ezek mind-mind dehumanizáló magatartások, és egy abuzív társadalom jeleit mutatják.
- már tudatosan kiállok a megkülönböztetés ellen, de még benne vagyok az ÉN versus Ő, Mi versus TI dinamikában – Viktor Frankl óta tudjuk, hogy az ember értelemkereső lény, szeretne valami értelmeset cselekedni, mert át szeretné érezni az „Én jó ember vagyok” érzését. Még akkor is, ha ez kívülről nem mindig látszik így, és valóban, amikor elszakadunk a belső kapcsolódásunktól, akkor vagyunk képesek olyan szörnyű tettek elkövetésére, mint amely pl. a George Floyd-féle gyilkosság volt. Az elkövető rendőr tettét felvette videóra egy járókelő, amelyet utána pszichológusok elemeztek, és látható volt, hogy a kb 7 perc alatt hogyan hunyt ki az együttérzés a rendőr szemében és a fekete férfiban már nem látott mást, csak egy tárgyat.
- valódi integratív személyiséggé válok – átmegyek magam is a tű fokán, szembenézek a saját árnyékaimmal és képes vagyok nagyon határozottan kiállni egy egyetemes értékrend mellett. Természetesen ez a legnehezebb, egyrészt a saját sebezhetőségemet felvállalva, vállalni a felelősséget az elkövetett hibákért, de nem beleesve a „bűnös” csapdájába, amely csak növeli a polarizáltságot. Bátran és határozottan kiállni minden általánosítás, megbélyegzés és gyűlöletbeszéd ellen – pl. egyáltalán nem OK, ha nőként férfiakat, vagy idősként fiatalokat, vagy vica versa veszünk a szánkra, csak, hogy a legegyszerűbbeknél maradjunk.
Abban a pillanatban, amelyben megjelenik bennünk az „ők és Én”, vagy „ők és mi” gondolata, tudnunk kell, hogy megszületik bennünk az elutasítás, amely onnantól kezdve rátelepszik a gondolatainkra, érzelmeinkre és a reakcióinkra. A hasonlóak csoportjához tartozás érzése mindig is biztonságot jelentett, az evolúció során megkerülhetetlen volt, de mára eljutottunk oda, amelyet Krishnamurti is megírt, hogy beteg lelkületű társadalmakban élünk évezredek óta. Az elmúlt évszázadokban ez olyan eseményekhez vezetett, amelyeket nem csak jó lenne, hanem MEG IS KELL ELŐZNÜNK, és mivel mindannyian a rendszer részei vagyunk, magunkon kell kezdeni. Az indiai filozófus tanításai alapján a szíveinket kell újra megnyitni, bármilyen nehéznek is tűnik, hiszen minden egymással szemben álló oldalon a félelem dominál. El kell érnünk, hogy a félelem helyett kíváncsisággal és együttérzéssel forduljunk mások felé, és ezt leírni könnyű, de megtenni iszonyú nehéz.
Már a születésünkkor predesztináltak vagyunk a reakcióinkra, nem csak a neveltetésünk, hanem az epigenetikánk miatt is. Kísérletet végeztek patkányokkal, orgonát szagoltattak velük és ezzel egyidőben kaptak egy kis áramütést. (Tudom, most több állatvédő is felhorkan, igen, én is együttérző vagyok a patkányokkal, de sajnos vannak olyan felismerések, amelyekhez élő állatokon keresztül jutunk el. Szerencsére az ilyen kísérleteket igyekeznek a legkíméletesebben elvégezni.) Mivel a patkányok elég gyorsan szaporodnak, ezért viszonylag rövid időn belül megtudták vizsgálni, több generáción keresztül az utódok reakcióit. Még az 5. generáció is, ha csak megérezte az orgona illatát, elszaladt, pedig ők személyesen nem élték át az áramütést. Áramütést kapni a test számára mindenképpen trauma, és mivel nagyon nehéz feldolgozni, ezért a DNS-ben módosulás történik, amely a szaporító szerveken keresztül örökítődik. Ha csak belegondolunk, hogy hazánkban az elmúlt évszázad történései miatt mennyi, de mennyi fel nem dolgozott trauma örökítődik át naponta, amelyikre szinte ráülnek a gondolati és viselkedési minták is, nem túlzás kijelenteni, hogy egy hatalmas trauma-hegyen ülünk és ember (lánya) legyen a talpán, aki ebben a káoszban képes mentálisan egészséges maradni.
Záró gondolatként jöjjön Paul Watzlawik, osztrák pszichoterapeuta egyik számomra kedvenc idézete, amely szerint: „Velem sincsen minden rendben, veled sincsen minden rendben, és ez így van rendben.” Épp ideje, hogy ezzel az elfogadással, együttérzéssel, és kíváncsisággal forduljunk mindenki irányába, ha egy mentálisan egészségesebb és boldogabb társadalmat szeretnénk magunk körül tudni.
A kép a thepowerofsilence.co oldalról került felhasználásra.