Bár nem szeretek saját magammal példálózni, főleg azért, mert tudom, hogy a 15 évnyi önismereti és spirituális út ellenére is még van bőven előre, szeretnék megosztani egy saját történetet a közelmúltból, ami egyébként is aktuális sokunk számára.
Egy évvel ezelőtt járunk, az első karantén bejelentése előtt (amikor péntek reggel még puszta hóbortnak tűnik az iskolák bezárása), és mi éppen Sopronban vagyunk, egy laza hosszú hétvége reményében, történetesen a Korona Gyógyszertár mellett. Szombat reggel arra ébredünk, hogy a személyzet létszáma megfeleződik és jön a hír, hétfőtől teljes karantén. Addigra már az agyunkba élesen beégett a bergamoi képsor, a vuhani videók látványa, amelyek a nővérek bátorságának köszönhetően kezdtek terjedni, és ott zakatolnak a hírek a világ minden tájáról. A lányom, aki külföldön praktizáló fogorvos mindeközben napi szinten folytatja a rendelését, különösebb extra védőfelszerelés nélkül, jobban mondva hiányában…
Ragoznom sem kell, hogy a laza hosszú hétvége abban a pillanatban rémálommá változik. Peregnek előttem a képsorok a legvadabb és drámaibb végkifejletekkel, a legvégén odáig eljutva, hogy nemzetközi perben küzdök az unokám láthatási jogáért, aki addigra már árva. Ismerős?
Szerencsére egy vékonyka kis hang a fejemben egyszer csak megszólal, vagy talán addigra hallom meg a hangját: Hahó, hahó! Figyelj már egy kicsit a légzésedre! És tényleg… Bár nem kapkodtam a levegőt, de hogy nem használtam többet, mint a tüdőm 5%-át, az biztos. Ennél talán még egy fuldokló is mélyebben veszi a levegőt!
Na, jó – mondtam magamban – akkor ezt most helyre tesszük. Elkezdtem egészen lassan sétálni a szobában, minden apró mozdulatra figyelve, tudatosítva, hogy a lábfejem mikor érintkezik először a talajjal, hogyan kerül rá a testem súlya az egyik lábamra, majd mikor kerül át a másikra, és így tovább. Nem telt el több, mint öt perc és éreztem, hogy a légzésem lelassul, a fejem kitisztul és a belső hangom is megszólalt: Média által gerjesztett pánik, be ne dőlj neki!
Egyértelmű volt a számomra, hogy sikerült túlreagálni a helyzetet, ami teljesen érthető is volt ekkora média-cunami után, és lehet mondani, hogy szerencsém volt, hogy hamar visszakerültem a középpontomba, de ez a szerencse jó pár év kitartó gyakorlás eredménye.
A pánikból való reagálás valahogy így nézett volna ki: addig túráztatom magamat, hogy a végén felhívom a lányomat, és sírva követelem, hogy most azonnal mondjon fel, és közben hevesen szidok minden kapitalistát, akik mások élete árán híznak hájasra. Ehelyett, szerencsére a pánikreakció után tíz perccel eljutottam oda, hogy „OK, ez egy kemény helyzet, tele vagyunk kétségekkel és nem-tudással, ami tényleg ijesztő, de amiben biztos vagyok, hogy képes vagyok magamra vigyázni és a lányom is felnőtt ember, aki talán még jobban, hiszen orvos.” És ezzel a tudattal vágtam neki a Lővérek meghódításának 😊
“Inger és válasz között van némi tér. Ebben a térben található a szabadságunk és a hatalmunk, amivel megválaszthatjuk a reakciónkat. A válaszunkban rejlik a fejlődésünk és a boldogságunk.” Viktor Frankl
A fent említett inger-válasz közötti “némi tér”, amiben meg tudjuk kérdezni magunktól, hogy „Biztosan igazam van?” elég kicsi, szinte észrevehetetlen, tehát ahhoz, hogy hozzáférjünk a szabadságunkhoz, le kell lassulni. Ha reagáló-robotként válaszolunk, újra és újra a régi mintáinkat erősítjük meg, de ha képesek vagyunk tudatos válaszokat adni, akkor lépésről lépésre megnyílik előttünk egy újabb jövő.
A lelassuláshoz olyan idegpályákat kell kiépíteni az agyban, amelyek kellően erősek ahhoz, hogy egy erős érzelmi helyzetben is képesek legyenek aktiválódni. Ez persze nem megy egyik napról a másikra, de nem is baj. Sohase feledjük, hogy évtizedes viselkedési reakciókat kell felülírnunk, amelyek mindig is ott lesznek, de az agy fejlődőképes és csodálatos szervünk, amelynek a képességeire még csak most jönnek rá a kutatók.