Jég, napfény, ágak.
Ha valaki látott már hasonlót életében, talán egyetért velem, hogy ez volt élete egyik lélegzetelállító pillanata. Félelmetes és felemelő, ahogy a befagyott természetet egyre erőteljesebben körülöleli a nap, amely ugyan még nem képes teljesen megmutatkozni, de reménykeltően tudatja: Itt vagyok és leszek mindig, de ez még a hideg tél és a jég ideje.
Nagyon jól esett kint lenni végre a szikrázó napsütésben, sokan gondoltuk így, mert elég jól megtelt a Hármashatárhegy. A fagyott ágakon átvakító fény játéka rabul ejtett, és bár nem vagyok egy nagy fotós, muszáj volt elővennem a telefonomat. Nem csak én voltam így ezzel, az biztos, mert folyamatosan hallottam innen-onnan „Gyere már! Miért kell mindig rád várni?”. A legaranyosabb egy kamasz fiú volt, apukája felé odabökve: „Te mióta tudsz fényképezni?” Apuka frappáns válasza: „Éppen most tanultam meg.” Egymásra mosolyogtunk.
A számomra is hihetetlen fotósteljesítményem után – mellékelve 😊 – már csak magamba engedtem a látványt és ahogy ott kószáltam, egyszer csak az jutott eszembe, hogy milyen érdekes ez a természet, ha figyelünk rá, gyönyörűen megmutatja, hogyan működünk. Vagy hogyan kellene. Vagy éppenséggel, hogyan ne…
A lábam alatt letörött kis gallyakra lettem figyelmes, amelyek egy része azért jutott erre a sorsra, mert a kirándulók hozzájuk értek, talán éppen a jégtől akarták megszabadítani őket. Hmmm… Ha nem lennének jegesek, talán ezek a gallyak lennének a bokrok legrugalmasabb részei. A legfiatalabbak, és eredendően a legrugalmasabbak, de fagyott állapotban a legtörékenyebbek, legsebezhetőbbek.
Pont ez történik mindenkivel, akit gyermekkorában sérülés ér. Sokszor nem is kell nagy dolgokra, fizikai vagy lelki abúzusra gondolnunk, elég egy olyan szülő, aki érzelmileg elérhetetlen, vagy nem figyel ránk eléggé – és lássuk be, a kütyüvilágban szinte csak ilyen van -, és a gyereknek nincs más lehetősége, mint hogy jégpáncéllal körbevegye a kis fájó lelkét, és kitaláljon valamit, amivel mégiscsak megszerzi a szeretett szülő figyelmét. Gyermekkorban minden a Szülő Figyelméért és Szeretetéért folytatott küzdelemről szól, és nagyon kreatívan meg is találjuk, hogy a mikroközösségünkben mit kell tennünk annak érdekében, hogy elfogadjanak vagy dícséretet kapjunk. Ha csak pillanatokra is, de mi legyünk a középpontban. Mint legidősebb gyermek a családban, kb 4 éves koromra én váltam a család Nagy Megoldó és Felelősségvállalójává, ami később segített fantasztikus túlteljesítővé válni. Félreértés ne essék, igazából büszke is vagyok rá, mert szép sikereket mondhatok a magaménak, de…
DE.
Amíg megtanultam, hogy mit jelent belső, önfeledt örömből élni és dolgozni, és nem arra figyelni, hogy mások mit gondolnak rólam vagy mit teszek le az asztalra, elfolyt néhány kiló szemfesték. Hosszú és rögös úton keresztül kapcsolódtam vissza ahhoz a belső gyermekhez, aki senkinek sem akar megfelelni, aki nem akar mindig okosnak látszani, de aki a legújabb hófehér ruhájában belemászik nagyanyja szeneskosarába, utána végignyargal a lakásán, és felperdül a kis pódiumra: „Most a Mesike következik!” Most érzékelem, hogy milyen más ez a belső, tápláló tűz és mennyire kevés külső erőforrásra van szükségem.
Mindannyiunknak vannak kisebb-nagyobb befagyott gallyai és nem mindegy, hogy amikor elkezdünk magunkkal foglalkozni, a jégpáncélt terheljük-e az újabb dolgokkal, vagy merünk szembenézni a befagyott részeinkkel és először óvatosan felolvasztjuk a körülötte lévő jeget. Egy több tonnás repülőt is jégtelenítenek, mielőtt felszállna, ha szükség van rá… Bármi is történt velünk, mi is képesekké válhatunk a szárnyalásra. Sőt, ez a minimum, ezért vagyunk itt.