Ilyen nincs és mégis van Amikor a barátnőd, akinek egyébként is tengernyi a dolga, az esemény közben váratlanul felbukkan a nézők között “Azért jöttem, hogy csináljak rólad fotókat, mert tudom, hogy el szoktad felejteni.” Még most sem tudom jól megfogalmazni, hogy mit érzek, de valami olyasmi, hogy “érzem, hogy figyelnek rám és megtartanak” és ez biztonságot és földelést ad. Kell ennél több?
Tegnap este a Magyar Nemzeti Múzeumban, az Elhurcoltak Öröksége konferenciáján én vezettem a záró kerekasztal beszélgetést, és bár tudtam előre, de utólag is megerősödött bennem, hogy bátor, de nagyon is szükséges lépés volt, mert talán először ültek le a különböző szakma képviselői, hogy a transzgenerációs traumákról beszélgessenek egymással és egyáltalán meghallják a különböző nézeteket. 
Beszélgetőpartnereimet, Bauer Barbara írót, Arató György történészt, Dr. Makara Mihály főorvost és Erdődi Leventét úgy válogattam össze, hogy ez a diverzitás megmutatkozzon, és képesek legyenek egymás számára új szempontokat is behozni, azzal a szándékkal, hogy fogjuk fel, ezeknek a sérüléseknek a feldolgozását nem lehet egy-egy szakmától várni, különösen, hogy egy friss kutatás szerint társadalmunk 80%-a érintett valamilyen Gyermekkori Negatív Élmények traumában (angolul ACE, és a szakirodalomban így lehet rákeresni itthon is).
Mik tartoznak ide? Fizikai bántalmazás; érzelmi elhanyagolás; szexuális abúzus; szülők közötti verekedés, amelynek a gyermek a szemtanúja; válás; éhezés és szegénység; és ha az egyik, vagy mindkettő szülő börtönbe kerül vagy meghal.
Minden trauma kapcsolódási sérüléssel jár, egyrészt magunkból kell lehasítani a fájdalmas részeinket, és ahogy magunkat bezárjuk, a külvilággal is elveszítjük a kapcsolatot. Ezt itthon kötődési sérülésnek szokták hívni, és bizonytalan kötődésként utalnak rá. Én azért szeretem az angol „relational violence” magyar megfelelőjét használni, mert ezt a sérült kapcsolódást kell visszaállítanunk, először magunkkal kapcsolatban, és csak utána leszünk képesek egészségesen kapcsolódni másokhoz.
A sérülés szégyennel is jár, mivel az önbecsülésünk, önértékelésünk sérül, az az alapvető jogunk, hogy “értékesnek érezzük magunkat és tudjuk, hogy „úgy vagyunk jók, ahogy vagyunk”. Egy belső tátongó, sokszor fájdalmas űr keletkezik bennünk, amelyet ki-ki másképp próbál meg kezelni. Nem véletlen, hogy a hazai számok nemzetközi szinten is kiugróak az alkoholizmus, a droghasználat, az öngyilkosság tekintetében, és kifejezetten rémisztő az utóbbi időben megugrott kamasz öngyilkosságok száma. De kompenzálhatjuk munka-alkoholizmussal is, ami azért nagyon veszélyes, mert a társadalmunk ezt kifejezetten díjazza, és bármilyen furcsa, a túlfogyasztás mögött is ennek a tátongó űrnek a betöltése áll, amelyet egy multibilliárdos gépezet működtet, ezért annyira nehéz ellenállni.
A transzgenerációs gyógyulás az önmagunkhoz való visszatalálás, amely egy folyamat. Ebben megismerjük a múltunkat, az őseink történetét, rálátunk a viselkedésük okaira és az újonnan megszerzett tudás átkeretezheti a velük való viszonyunkat is. Ez természetesen nem teszi meg nem történtté a minket ért sérelmeket, de könnyebbé válik a megbocsájtás és az elengedés, ha nem úgy gondolunk rájuk, mint akik rosszat „akartak” tenni velünk, hanem „erre voltak képesek”. Az egyik legfelemelőbb pillanat a beszélgetésben az volt, amikor az egyik elhurcolt leszármazottja, 80 évesen, nagyon őszintén és bátran beszélt a közönség előtt az édesapjával való, inkább hiányzó kapcsolatáról. 1990-ig fogalma sem volt arról, hogy hol volt az édesapja hét évig. Három évesen tűnt el az életéből, és amikor visszajött, egy nagypapát kapott vissza. Édesapja élete végéig hallgatott a vele történtekről. Nem véletlenül, ugyanis az elhurcoltakat azzal fenyegették meg, hogy ha mernek beszélni, akkor az egész családjukat száműzik ugyanoda. Ahogy cserepenként szedte össze a hiányzó információkat, úgy gyógyult meg benne a hiányzó apakép, ahogy mondta „most már képes vagyok felnézni rá”. Így gyógyul meg benne is a saját férfi identitása is és átfordul a szégyen méltósággá. A méltóság az az emberi jogunk, amely születéstől fogva jár, az áldozattá válás ezt töri meg és a kollektív gyógyítás és gyógyulás ezt az állapotot hozhatja vissza.
Nem véletlen, hogy számomra ez tűnik most az egyik legfontosabb kérdésnek, hiszen az áldozattudatiság újrateremti azokat a párkapcsolati, társadalmi dinamikákat, amelyben élünk. Kollektív gyógyulási mozgalomra lenne szükség, amelyben aktívan megjelenhetne a művészet, az orvos-, az ideg-, a történettudomány és a médiának is hatalmas szerepe van abban, hogy mit erősít, mire fókuszáltatja a figyelmünket: a gyűlöletre és a széthúzásra, vagy az integrációra? Meggyőződésem, hogy egy magára emelt fővel néző ember képes toleráns, demokratikus és befogadó környezetet teremteni, amelyre igen nagy szükségünk lenne.
Ezen a képen, Erdődi Leventéék féltve őrzött könyvét látjátok, amit elhozott nekem, Móricz Zsigmond Tündérkert regénye, a saját dedikálásával. Úgyhogy egy kicsit sikerült engem is megríkatnia.
Úgy gondolom, hogy ott volt ő is. Az egész munkássága arról szólt, hogy ébredjünk fel, ez nem szűnhetett meg a halálával. Sőt, most jött el az ideje.
2024 november 22.